(MÁR A FÖLDÖVEZŐ TENGER...)

Már a földövező Tenger alá elmerűlt

Fébus, s visszaötlő lángja piritgatá

A kis fellegeket szép hanyatlása közt.

Mellyem fojtogaták bánatim árjai

És mint a rohanó szikla, reám borúlt

Bús emléke lerontó esetemnek; ah!

Hány ízben lenyomám könnyeimet, mikor

Mélyebb gondra hevűlt képzetim önteték;

Hányszor tűnt fel hiú képiben a remény

S ismét fentlebegő lepleit elvoná,

Küzdöttem bajimért a siralommal is.

Bújim terhe alól fel, felemelkedém,

Egy csillám akadott gyakran előmbe, mely

Ismét félre voná andalodó szemem.

Majd a csillagokon járva legelteté,

Majd Tybúr, s az örök Tempe virányain,

Mindenkor magamon, dolgaimon kivűl

A kedves csalatás bája körűl ölelt.

De oh karja közűl csakhamar a való

Kínzó vészeihez visszaidéze vala.

És mint a habozó tenger özön vize

A szél mérge miatt öszve verődve kűzd

S hullámló zajain torlatokat lövell,

Úgy elfogta remény, s félelem a hüves

Estnek szelleti közt lelkemet, - egy felől

Aggodás habokat kezde feszíteni,

Ama bízodalom hátra szegé viszont,

S jóltévő öliből csendesedést lehelt.

Igy küzdöttek együtt érzeteim, bajos

Kínnal rejtegetém szívem erős sebét.

S már a csendes határ éjjele ünnepelt,

A természet hüves leple alá hajólt,

Megszűnt zörgeni a dolgosok ép keze,

A zengő madarak harmatos ágakon

Édes csendbe borúlt álmot aludtanak.

A köd korma között égbe emelkedő

Bércnek fái alatt fekszenek a vadak

Itt e fákra füzött árnyak homályiban.

Bolygó csillagival tündökle a nagy Ég.

Csak ez, s a kifolyó csergeteg árja közt

Hempelygő kövecsek friss zuhanásai

Voltak tárgyaim, és durva tanúim is,

Míg én bús panaszokkal tele hangozám

Az erdőt, ligetet, s a hegyek oldalit.