MÁR ÉJFÉL...

Már éjfél régen elmúlt, már szőke csillagok

Nyugat felé szelíden, álmosan pihenni szállnak, és a vén Halál,

Ki szüntelen arat, az éji bús munkától ő is fáradt már, szegény,

S tudom, csömörrel és ásítozva elfeküdt kissé egy temető hűvös füvébe.

Én is, önmagam Halála, ki szívem ölöm, és aszú és selymes vágyaim

Szomorú őszi rendjét komoran kaszálom,

Most megülök, s nem kell semmi, most a gyötrődés se kell,

Lehajtom a fejem, és mondom: álmodozni volna jó.

Drága, drága valakim, alszol-e, szép, élő és izgató szobor,

Kis, félszeg élet-szertartásaim istennőszobra, alszol-e?

Imáim s fogcsikorgatásaim úrnője, kit sovány, fáradt karom

Égig emel, hogy nékem is legyen az égben valakim,

Tekints le rám, szeretnék most nevetni boldogan s elálmosodni boldogan.