Már hiába nézed

Úgy hagytad el az ifjúságot,

mint aki hörgő hófuvásu, téli

estén párás szobát hagy el

s hogy még marasztják, titkon azt reméli –

De mind hallgatnak, senki sem szól,

szél fú be az ajtóközön

s ő lassan indul, keze a kilincsen

és visszanéz és elköszön.

Úgy hagyott el az ifjúság,

mint a holtak. Bizony, holtak szokása

habfátyollal takarni el

arcukat, hogy többé senki se lássa.

Utoljára még megölelnéd,

de karodat lágyan lefejtik

és ellopják és kiviszik a holtat

és énekelve földbe rejtik.

Ó, érettsorsú, árva férfi,

ki lápok lángjait űzted rohanva

s már-már elérvén, húnyni láttad

s kezedre csöppent lucskos, éji hamva!

Te harmincéves férfiarc,

sokat tudó, öregedő,

leheld vakká tükreidet, ne lássék

titkod: a sok finom redő.

Dudolj, dudolj, szál gyertya mellett.

Nem férfi, kinek könny csurog az állán.

Dudolj, dudolj, dudolva gyászolj,

fütyörésszél az ifjúság halálán.

Teste testedben mállik el,

míg babrálja a lágy enyészet, –

fényes nagy lelke száll magasra, száll, száll

s eltűnik. Már hiába nézed.