MÁR SEMMI SE MENTHETŐ

Győzött a rossz!... Bukott a jóság!

Álom marad, nem lesz valóság,

amit a szív akar...

Ólmos felhői életemnek

sűrűn fejem körül kerengnek:

közelg a zivatar.

Sárgán nyilaz már egy-két villám.

Egy-két könny is már a pupillán

előbú és megül.

És nyargal zord lován a gyors,

sötét lovas: a rossz, a sors

a fellegek mögül.

S én ott ülök a néma házban,

hol oly sokat reszkettem, fáztam,

amíg a nap sütött.

Ülök, meggörbedt, béna férfi,

ki már az életet nem érti,

mint akit szél ütött.

Megroppan életemnek háza,

mint hányt-vetett hajónak váza -

mit mentsek meg vajon?

És villám s égzengés közül

vérző madárként felrepül

a szélben a jajom.

Az akaraton ezer zár van!

És a rozsdás fekete zárban

maga az ördög pihen.

Bedől a fal, be a tető!

Itt már semmi se menthető!

Csak mankóm: a szivem.