MÁRCIUS [1]

A ritkás ágak zöldjén átveti

A messzi nap a sűrű sugarat,

Mint végtelen aranysodronyt, egy égi

Vezeték dús hálózatát, s a fák

Zsonganak, mint sínmenti nyurga póznák,

Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül:

A földnek a Tavasz telefonál...

És reszket a liget, mint zsenge szűzlány,

Feszűl ezer kis lombkeble keményen,

S a város, ez a bús, tüdőbeteg

Gyári munkás is mozdul: karjait,

A vézna gyárkéményeket kinyujtja,

Beszippantja a távol illatot,

És mámoros, gyulladt dalokba kezd.

Ó, gyúlt világ! ó, drága március!

Rügyek, szerelmek, forradalmak

Évadja, - a villámló ablakokban

Celzius-létráját riadva kússza

Az izgatott, rab higany-szál: a vén,

Hűlő világnak újra láza van:

Trilláz a fényben reszkető magas

Tűzfalak közt, mint furcsa és kemény

Rigóhang, egy inas-száj szurtos füttye,

S rekedt autótülök, biciklicsengés,

Sikoltó sín, trappos paták alatt

Az utcakő gránit feleselése,

Harang, rikkancsok, anda zongorák

Skálája a politúros homályból

S az emberi lélegzés halk zenéje

Szédülten szaporázza ritmusát...

Ó, most minden zugát e messzi gömbnek:

Tág tengerek zöld ínyü habtaréját,

Folyók parallel partját, ifju erdők

Testén az átnyilalló édes allét,

A földeken a millió barázdát

És minden városok sűrűn rakott

Ragyogó ház-sorát valami vad vágy

Feszíti szét, mint megszámlálhatatlan

Gigászi fogsort, felvonagló ajkat,

Hogy vélük a setét föld felrikoltsa

Örök dacát a titkos végtelenbe:

Ó, élet, élet, élet, Március!

S konok trónusán reszket a Halál.