MÁRCIUS 15-ÉN

Üdvöz légy, Március! Köszöntlek!

Villámot szór szemem, szivem remeg.

Öröm s harag vív énbennem tusát

Dicsőjtve március nagy idusát;

Homlokomon kigyúl a büszkeség,

Szivemben düh és bosszu tüze ég.

Sírjából a megholt idő kikél;

Rajzik a múlt s újfent pezsegve él;

Az üdvözült naptestü szellemek

Élőkkel fognak immár társkezet.

Boldog az értő, jaj, ki nem érti meg,

Amit e más világból intenek!

Ó, mennyi fény s utána mennyi gyász!

Félistenküzdelem, új hősvilág;

Minő csaták, minő lelkesedés!

- Fukar talajba pazar vérvetés; -

Szent őrület, csodás álomvaló,

Gondolni is gyönyör, vérforraló.

Új Tirteusz és új Démoszthenesz:

Petőfi és Kossuth: félistenek. -

Száműzve virraszt lángszavú Kossuth,

Petőfi meghalt s halhatatlanult. -

Új Golgotán elvérző nagy fiak,

Gyászos bukás: Nagyvárad és Arad.

Majd álhalál, virrasztók kardala;

Majd a nagy éjre új nap hajnala:

Álcsillag volt, ah nem a büszke nap,

Hisz keleten nem: - nyugaton hasadt.

S a nemzet él, - él mint idült beteg,

Türelme nőtt, akarni feledett.

Élsz, nemzetem, de még nem vagy szabad!

Megalkuvás lőn, s mit tőn jelszavad?

Hizelgés, zsarnokkedv, fondor cselek

Beköték nyiladó, szilaj szemed!

Kegy s alkalom megadá félig azt,

Mi teljes szent jogunk volt, ős, igaz.

Arcomra ez hajt szégyen- s bosszupirt,

Ez az, mi tisztán lelkesedni tilt.

Szégyenlenem kell, hogy csak itt vagyunk,

Napok lehetnénk, s mint mécs, sápadunk.

Pislog csupán, holott valód a fény:

Helyetted, nemzetem, pirúlok én!

Vagy éppen naggyá lenni félsz talán?

Mily gyávaság! Szégyen reád, hazám!

Nem ismered tennen hatalmadat,

Amelyből új kor, új világ hasad?

Avagy megszűnt-e szülni új gyönyört,

Új hősöket e vérihlette föld?

Meddő vagy férfiakban, Kánaán!

És néped - ó, mily átok ez, hazám! -

Míg a hatalom előtt meglapúl,

Testvértelen saját keblébe dúl;

Törvényt lát rajta félénk bárgyuság,

S mosolygva hordoz megszokott igát.

Ó, hogyha szétoszthatnám köztetek

Szabadságszomjas, büszke lelkemet!

Ó, vajha tudnátok szeretni azt,

Egyedül azt, mi fennkölt és szabad:

Szent rémülettel hogy dobnátok el

Mindent, mi még zsarnokjelet visel!

Ó, hogyha szétönthetném köztetek

Nagy, lánggal égő, forró szívemet!

Ó, vaj ha tudnátok gyülölni úgy,

Mit bűnmagul hagyott a gyáva múlt,

Melyből csak átok, szolgaság terem,

Eldobnátok borzadva, hirtelen!

Hogy tűrheted ilyen soká, hazám,

Mi szolgabélyeget visel magán?

Dús kerteid meddig tapossa még

E gyászmagyar, ez alkusz nemzedék?

Mikor jön már a megváltó vihar

Rontó, teremtő tenger lángival?

Üdvözlégy Március! Köszöntelek.

Emléked rázza fel a nemzetet!

Ha lángszavam lángban fogamzanék,

Gyönyör vón akkor s boldog büszkeség

Dalolnom eszmeharcot, hőstusát

S a szent szabadság égi himnuszát!