MARCO.

Mihály doge korában

Velence fölvirad,

S megvívni vad pogánnyal,

Táborba száll a had.

És már a végcsatának

Döntő viharja kél,

Hol élet- és halálra

Villan ki száz acél.

A harc tüzébe’ Marco

Zászlója fenn lobog,

Ellen kezére nem jut,

Mit izmos karja fog.

Pogány kezére nem jut,

Mellyel jelölve van:

A szent kereszt, hiveinek

Jogos csatáiban.

S a földre végsugárit

Nem hinti még nyugat:

Zászlója győzelemre

Vezérli a hadat.

Történt azonban, - nálok

Balsors előjele -

Hogy földre hull a zászló,

Felén törvén nyele;

Foszlányit szerte hordja

Lábán száz harci mén;

S vak rettegésre válik

A győzelem-remény.

Marco megáll... körülnéz

Vadúl... s egy pillanat,

Már útban éri hősét

A bátor gondolat.

Csak a menny bús haragja

Tán rémesebb - kivont

Acéllal a pogányság

Parancsnokára ront.

Sujt... és a tar fejének

Turbán-tekercsibűl

A hős bontó kezén, im

Hószin lepel terűl;

Még egyszer sujt... s leszelve

Egy véres kar leve: -

És e lepelt, mihelyt rá

Keresztet ir vele:

Feltűzi kardhegyére, -

A zászló fönn lobog,

Alatta összeforrnak

A szétbomolt sorok.

S a földre barna fátylát

Nem vonta még nyugat:

Zászlója győzelmére

Vezette a hadat.