Marcus Aurelius

Sárgán hever itt a középkori Róma,

de lángol az alkony,

mint véres oroszlán,

s te fönn lovagolsz még

a Capitolium ősi tetőjén,

Marcus Aurelius.

Bronzfejü cézár,

aranyszakállú,

vak ragyogásu szoborszemeiddel

őrködve vigyázol,

s én állok előtted.

Császári felség,

emberi nagyság,

roppant pogányság

örök igazza,

bamba tömegből visszahúzódó,

trón magasában egyedül élő,

koldus imperátor.

Nem kancsal apostol,

nem zagyva keletnek elmebetegje,

fönséges írótárs,

együtt a szív és fő,

fájdalom és bölcs messzetekintés,

elhagyatott e sanyarú földön,

az, aki él és az, aki fél és

látja a törvényt, reszketve, de higgadt

lépttel megy a sírhoz, az értelem égő

lámpája kezében,

megvetve, mi barbár

mindazt, mi hazugság.

Semmi, ami barbár

nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú.

Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel

rádión beszélnek, a jósok, a boncok,

a ferde vajákos, ki cifra regéknek

gőzébe botorkál, csürhe-silányok,

kik csalva, csalatva egy jelre lehullnak,

s úgy fintorog arcuk,

mint a bolondé.

Csak a bátor, büszke, az kell nekem, ő kell,

őt szeretem, ki érzi a földet,

tapintja merészen a görcsös, a szörnyű

Medúza-valóság kő-iszonyatját,

s szól: „ez van”, „ez nincsen”,

„ez itt az igazság”, „ez itt a hamisság”,

s végül odadobja férgeknek a testét.

Hős kell nekem, ő, ki

déli verőben nézi a rémet,

hull könnye a fényben

és koszorúja

izzó szomorúság.

Messze vagyok már, messze röpültem,

messze az olcsó, híg dudaszótól,

dél és nyugat között csapong az én lelkem,

mindig szabadabban.

Álarcomat itten elvetem, aztán

újra felöltöm,

s járok mosolyogva,

tanulva a tűrést,

a hosszu alázat gőgös erényét,

szenvedve a mocskot, rejtve riadtan

rongyokra szakított, császári palástom.

Hadd emelem föl,

hadd emelem hát tiszta, hitetlen,

kétkedve cikázó, emberi pára-

lelkem tefeléd most,

ki jöttem a pannón

halmok alól, s élek a barna Dunának,

a szőke Tiszának partjai közt. Jaj,

hadd emelem föl mégegyszer a szívem

testvéri szivedhez,

Marcus Aurelius.