Márczius tizenötödikén

Hivatlanúl is megjösz minden évben,

Szép márczius, bilincs-oldó tavasz!

De azt a régi márcziust nem érzem;

A naptár mond csak annak; nem vagy az;

A hit kidőlt, a szivnek semmi lángja;

Fásultan él a kor s eszméletlenül,

Multon mereng a költő és dalába

Villám s haragvó mélabú vegyül.

Megalkuvás iránya most a kornak;

Ábrándnál egy kis állás többet ér,

Egy zsíros konczért százan marakodnak,

Hogy egynek jusson mentül több kenyér.

Az igazságot, elvet megtagadják,

S ki értük harczra kelne, nincs olyan,

Csak szóvirág ma a magyar szabadság

S az érte hősen ontott vérfolyam.

Nem, ez nem az a márcziusi szellő!

Nem a szabadság éltető lehe,

Egy alvó népet új életre keltő,

Hogy százados rablánczát tépje le!

A nagy, a negyvennyolczas márcziusnak

Nincs más emléke: néhány béna kar,

S távol, hol czitrom és narancs virulnak,

Honán kivül a legnagyobb magyar!

Ezért löktél hát annyi hősi sirba,

Hogy a mi véred, óh hon, megmaradt,

Mohó ajakkal, éhesen kiszivja

Egy ingyenélő parazita-had?...

Ezért áldoztál annyi vért, vagyont hát,

Hogy megtagadjanak gyáván előbb

S örököd’ oszt’ arczátlanul felosszák

Kétszínü, romlott, léha kegylesők?...

Csak vissza e sivár korból! Nem ég itt

Ember-méltóság tiszta ihlete!

Álmodjuk, hivjuk vissza azt a régit!...

S ha van még a magyarnak istene:

Őt kérjük, adjon még egy csoda-kardot,

Büvös csapásitól hadd hulljanak

A hitvány léhütők, kik mint a barmok

Csak ettek-ittak és meghiztanak.