MARGIT HÚGOM EMLÉKKÖNYVÉBE

Légy tiszta, mint a hó és forró mint a tűz,

Mint Vénusz lángoló és mint Diána szűz;

Erős, miként a szirt, mint a galamb, szelíd;

Tudj és szeress és csak a szeretetbe higgy;

Csapongj s figyelj, légy óvatos, mégis merész,

Hitednek szárnyait kormányzza kétkedés,

S fakadjon eszményhitből minden kételyed,

Csalódás edzze, erősítse hitedet;

Vidám, mint a pacsirta, szorgos, mint a méh,

Szárnyad pillangóé, de szemed a sasé,

Napod unalmait izzítsa képzelet;

A földön járj, s az égbe ringasd fejedet;

Gyanakvó légy a rossz, bizalmas jó iránt,

Szív tengerén hajózz, de szabjon ész irányt;

Hajtóerőd az érzelem s kormányosod

A messzelátó, mindig éber öntudat;

Csak boldogítni és ne boldogulni vágyj,

És boldogságod lészen épp e tiszta vágy;

Áldozd fel önmagad, önzetlen-nemesen,

S kikért föláldozád, úr léssz a szíveken,

Úrnője léssz, kinek tekintetét leséd,

Lényed kiterjed, fényét messze hintve szét,

Egyéniséged megtagadva nemesül,

Körötted minden fölragyog s meglelkesül:

A szeretet hatalma áldott és szelíd,

Eltörli a világnak minden bűneit;

Szeresd a hont! - De hisz ezt mondanom se kell! -

Fokozd hát e szerelmet még magasbra fel!

Szeresd atyánkat és minket, testvéridet,

Szivünkbe önts reményt, gyulassz magas hitet:

Szeresd az embert! És csupán embert keress!

Az örök emberi lehet csupán nemes;

Szeresd a költőt! Ne tégy, mint a többiek,

Ne legyen a szived olyan sivár, rideg;

Szavában új, dicsőbb világot kelni láss:

A költészet vallás s a költő Messiás!

S ha mindezt megtevéd, ne félj te semmitől,

Ragyogva élsz tovább, bár minden összedől,

A nő tebenned Ideállá magasul,

Halandó volt előbb, most halhatatlanul!