MARGITA ÉS OTTOKÁR

(Kicsiny, gyanakvó nálunk a világ:

Mese-hősim alig elevenednek

S már rádobják a vizes takarót

Élő nevére hol annak, hol ennek

S ez édes lázú visszaálmodást

Sorsra, korra, álomra, Margitára,

Szent szimbólumát ma is boldog harcnak;

Átadják néhány budapesti arcnak.)

(E regényben még én sem én vagyok

S igaz csupán e furcsa mese lelke,

Valaki, ki tán én is lehetek,

Ő helyét, nőjét soha meg nem lelte

S el-össze-vétve nőt és küldetést,

Kort s önmagát, a vélt-hős korcsinálót,

Hogy Margita száját nem érte szája,

Most vén, bibliás szájjal fut utána.)

(Ám nem hazugság, szentebbnél igaz,

Csak testekből kiöltözött ez ének

S ha valakinek szólhat egyenest,

Szól a frissült magyarok Istenének

És ismételni be kár, hogy muszáj:

Hungária s Margita majdnem eggyek

S a Margita élete, sorsa, csókja

Magam s korom fizetetlen adója.)

(Unom is e sok magyarázatot,

Teknővízzel kiöntött, szegény kisded

Lenne igen hamarost e regény,

Ha nem hisznek benne vagy nagyon hisznek.

Hát ezután rohanvást rohanunk,

Jöjjön velem, kinek van hozzá kedve,

Nem hallván meg pletykáját a vitának,

Jöjjön velem sors-útján Margitának.)

Harc dobogott, de zűrzavarosan,

Portyázva és társainkat keresve

Hívott, csábított kék-közeledőn

Bennünket, hogy kiharcoljuk, a Messze,

Régi módon Bécs csak lekacagott

Itthoni, ál-, úri ribilliókra,

De mit mi kezdtünk s a lelkekben tombolt,

Már igazi, tüzes forradalom volt.

Valóságban és titokban pedig,

Mikor azt hittük, hogy sziveink szállnak

Újító, nagy levegő-utakon,

Makacs nászútján szálltunk Margitának

S hogy hazajött s beszélték: szenvedett,

Olyan volt munkánk, lázunk, bajvívásunk,

Mintha dühösen és haragos gyásszal

Beledalolna egy szomoru nász-dal.

György volt az a tipusu úrmagyar,

Kit ha a sorsok kultúrába löknek,

Egyenesen és túlzón rokona

A francia Égalité Fülöpnek.

Mikor az ilyen szenten ittasul,

Még a forradalmas zsidónál is jobb.

Nem sok örömös történt e hazában

Akkor sem, de György hitt és izgult bátran.

Ottokár meg már leste Margitát,

Csel nélkül, búsan, de mégis csak leste,

Buzdulva, festve, gyáván s vakmerőn,

Ma repesve, holnap kétségbeesve.

Már néha-néha találkoztak is

S egymás szivén kutatták azt a réset,

Ahonnan kivilágol az a fáklya,

Mely a tévedt szerelmeseket várja.

A Margita írótolla pihent

S az élete is pihent egyelőre,

Később pedig dajkálta gyermekét,

Regénytelen polgár-regényét szőve

S már odahagyta akkor az urát,

Hogy e silány asszony-adót lerótta

S újból az lett, mint sokszor levitézlett

Hungáriánk: csodálatosan szép lett.

De dac volt e szépségnek illata

S mártír-asszonynak éhedt oly szerelme,

Mely kínszenvedve ahhoz kergeti,

Kitől asszonyult anya-sorsát nyerte.

Margita egy darabig elveszett

Mindszámunkra nagy rabszolganő-vágyban

S példájával mostan is rejtélyt oldott:

Így folytak volt szép hazánkban a dolgok.

No, azonban szépen bomlottam: én,

Minden földi veszedelmet kihívtam

S agyabugyáltam a régieket,

Kik alusznak szép, úri kripta-sírban

S hogy cibáltam jó Rákosi Jenőt,

Nagy papékat s a konok Kártevőket,

Ma már tudom, nem valami nagy érdem,

De amikor emlékezem: megértem.

(Óh, nagyszerű marások ideje,

Jó fogu kor, gyönyörű, terhes korszak,

Mikor lendült a rest, magyar kerék

S az emberek mertek merni s bomoltak.

Még tart a túlerjedés csömöre,

De tán holnap buján nő ki vetésünk

S majd megérnek a kalászok, gerezdek

Olyan szépen, milyen szép volt a kezdet.)

(S ha Margita és piktor Ottokár

E mesében nem lesznek boldog párok,

Egy boldogabb végű történetet

Rajongva, sőt holtan is bizton várok.

Mert lesz tán már kis elhelyezkedés

E vergődő, bolondos Szittyiában

S vár is már az Ottokár ujhodt vára

A leendő, békültebb Margitára.)