MARGITA ÉS SORSUNK

Csak omlatagon meredez felém

Emlék-bástyája a bús tegnap-multnak

S kendőjét alig látom, a hivót,

Margitának, a szép kiszabadultnak,

Regényen és gyermeken túlesett,

Szép, nyugtalan életet-keresőnek:

Ébredésünknek, mely vak éjbe gázolt,

De magyar Égre hajnal-képet mázolt.

Bizonyos, hogy nem mienk a gyümölcs,

Kik a szemünket százszor is kisírtuk,

Kik a réveteg, halvány Margitát

Szerelmes, biztos életvágyra bírtuk,

Hogy átmehessen tévedt csókokon,

Gyötrelmek és csábulások kín-utján

S aztán szabaddá válván fehér szárnya,

Fölröppenhessen élni a világba.

Az Élet a szabadot szereti

Vagy azt, ki békés, béklyós, vidám rabja,

Minden szavát aki kineveti,

Vagy aki mindet komolyan fogadja.

Vajon Margita fölröpülhetett

Az Élet forró, egyetlen napjához,

Vagy itt kereng alacsonyan, remegve,

Halkul vétózva Lukács-Tisza-rendre?

Más pillanat a magyar pillanat,

Minden egyik a másikat csufolja,

Egyik víg, tavaszi himnuszt dalol,

A másik a sír-földelőt dobolja.

Ottokár is százfélén, habozón

Margitát s az Életet kerülgette,

Pedig, higgyük, hogy ezek sohse késnek,

Mert nem várhatnak Margita s az Élet.

(Óh, lángolás, Élet fölöslege,

Jele, túsza és leendő tűz-tárunk,

Nekünk kellesz most leginkább bizony,

Kik azt se tudjuk, vajon mire várunk,

Kik, ha kunyhónkon ég-ropog a nád,

Már látjuk új, cserepes, nagy tanyánkat

S nem akarunk félős sorssal, hiába,

Törökként futni vissza Ázsiába.)

(Nagy ember és nagy nemzet élhet úgy,

Ahogy táncos, szent hóbortja akarja

S ahogy futnak e menekült sorok,

Úgy buggyan ki szivemből megfacsarva

Magyarság fénye, könnye s tört hite:

Óh, Margitánk, mi is lesz hát belőlünk?

E kis regény mégis véget ér egyszer,

De mi lesz ez ős, magyar gyötrelemmel?)

(Csak falvából kiszakadt ó kisúr

Érhet rá itt ilyen nagyúri gondra,

Holott ez nem is fajta-őrület,

De benne van tömjénes-gomolyogva

»Tebenned biztunk« s »Circumdederunt«,

Minden nehéz, nagy, fojtó, síri zsoltár,

Önző, de szörnyű: térdet-fejet hajtván

Magamban látni omlóban a fajtám.)

(De szabad-e itélni magamon

Fátumáról egy furcsa, kicsi népnek?

Új igazak, történtek s fátumok

Márul-holnapra szavainkra lépnek.)

Mikor Margita élni-akarón

Tölt beggyel, bátran az Életnek vágott,

Hiteink itthon magasakra nőttek,

Akarva, tiltva, de megszentelődtek.

Margita, a Sors és mi: hát megyünk,

Dúlt csoportunkban, mely frissebb, mint másmi

S ha csapdosódtunk az Élet körül,

Már nem fogjuk lelkünk lezabolázni.

Talán pályánk sohsem-találkozó

(- Minden találkozás váratlan szégyen -),

Úgy szépek ám ezek a földi pályák,

Hogy keresők egymást meg ne találják.

Hallgassatok el, vén indulatok,

Hajló birái bomlott Ottokárnak,

Sohsem azok a dús arany hegyek,

Melyek kincseket kincsek után tárnak

S ha Ottokár egyszer vélte remegni

Margitának harangvirág-harangját,

Nincsen harang, tavasz-zaj, sóhaj, ének,

Mely szebben szóljon a Szív istenének.

S nincs búsabb, mint az asszony-kergetés,

Hacsak az asszony nem a minden-váltság,

Ösztön, szenvedély, fajta és haza,

Áldozás, Élet, vallás és imádság.

Hogy Ottokár ujonnan-zúduló

Vággyal rohant nagy vágyának utána:

Bizonyos, ő is Margitában nézte,

Mi mai magyar fogó lépes-méze.

Az ember is úgy otthagyja magát,

Mint perc, óra, nap, korszak és mint minden

S nincs Géniusz, melynek hevülete

Mind egyformán hevítsen sziveinkben.

Mikor gyáván megbúvott Margita

S mikor szárnyait kezdte megzugatni

És Ottokár mikor százszor lemondva

Mégis elment: ez a sorsok bölcs sorsa.

És hogy még egyszer Margita után

Ottokár hogyan, mikor, miért ment el,

Majd elmondom az utolsó soron,

Későn tán, bénán és lerongyolt kedvvel,

De elmondom már minél hamarabb,

Siessünk már e mesétlen mesével,

Mert siet minden: az Élet, a nők is

S most robajjal sietnek az Idők is.

Azután egy kis epilóg leszen,

Ijedt költőknek e régi fogása,

Hol fölrótt (de bizton szép) hiányait

A költő búval el-kimagyarázza.

Most mosolygón, intőn és betegen

Fejezi be a megkésett strófákat,

Valahogy csak összetörött a Mával,

De mi lesz a Holnappal s Margitával?