Mária testvérem emlékezete

Hiven követted férjedet, Marim,

Balsors s szerencse közt az életen.

S midőn a síron állt meg csillaga,

A sírba is követted őt hiven.

Óh nektek jó, együtt veszétek el

Férj, nő és gyermek, s a védett haza,

Mért vágynátok még élni, véletek

Van mind, mi néktek itt kedves vala?

De egy emlék van, egy, mely hogyha él

Még lelketekben, óh kínos nagyon,

Hogy a nép, melyért férjed harcra szállt,

Melyért vivott, az gyilkolt agyon.

Nem fáj elesni hóhér bárd alatt,

Ha vértanuság koszorúja vár,

Nem kín megbukni, hogyha a csapást

Vad ellen méri s az fejünkre száll.

Hiszen százszor győz a zsarnok erő,

Míg az igazság százszor megbukott;

Ki fogja mégis a vérzők közűl

Irigyleni a győztes zsarnokot?

De így a jó baráttól, akiért

Szivünk legjobb véréből áldozánk,

Orgyilkot nyerni hálaszó helyett,

Ez, ez hozhat kétségbesést reánk.

A népszabadság eszményképe volt

Zord éltetekben a vezérfonal,

Azért türétek s a sír küszöbén

Szakadt az el, hagyott vigasztalan.

Ott láttátok, hogy álomkép csak az,

Miért szenvedtetek oly hősien,

Ott láttátok, hogy aki még csatáz

A nép javáért, milyen esztelen.

Igen, mert bilincs van sütve a

Nép bölcsejére, sorsa szolgaság,

Az egyesért van csak teremtve is,

Ki önhittel görbedt nyakára hág.

Az él csupán, utána milliók

Csak az egyes értékét növelik,

Magokban mit sem számoló jelek,

Miket összadnak vagy letörülik.

Nehéz lehet embernek lenni, hogy

Csak egy-kettő van milliók helyett.

De még nehezb embernek lenni, hogy

Ne szállja meg lelkünk népgyűlölet.

Ti gyűlölet helyett szerettetek,

S ne bánjátok meg csalódástokat,

Oly sok nemes kebelnek véletek

Osztályrészűl ez átkos sors maradt.

Ha Isten van, mint hisszük oly igaz,

Csalódástok hozzá közelebb vitt.

S a nép hadd tűrjön, hogyha oly silány,

Sorsát szenvedni hagytátok csak itt.

De hogyha a nép is megnemesűl,

Ha emberré lesz, gondolkodni fog,

Lengetni zászlóit szellemetek

Lejő megint, s ti megbocsájtotok.