MÁRTA KÖNNYE.

Hol a Karpát havas tetőin,

- Mint barna csókák a téli fára, -

Halk szárnyütéssel a kifáradt

Felhők megűlnek éjszakára;

Hol a vihar fogantatik,

S szül a mennydörgés száz harsány fiut;

Hol a havas rózsája búsúl,

S a törpe fenyvek tengő szára fut:

Magában egy kicsinyke tó

Áll a jégvölgyi csúcs alatt,

Mely méltán tiszta, mint a köny,

Ha bús leány szemén fakad;

Hiszen könyhullatás özönje!

E kis tavacska: Márta könnye.

A Tátránál szép pásztor-lányka élt,

Nyugalmas völgyben álla háza;

Szép pásztorlánynak tőszomszédja volt

A Karpát legdelibb vadásza;

Ez, a bércek sugár fenyője,

Vihartürő, bátor, nemes;

Az, a havas szelid rózsája,

Szüz, bájoló, szemérmetes.

Az ifju élt-halt a leányért,

S hűségben a lány ajka, keble hő;

Mely a két szívet élteté:

Szerelem volt a tiszta levegő.

Kincset nem juttatott nekik,

Szegény kegyelmed, vak szerencse!

De a boldogság, mint egy jó barát,

Édes, piros borral tölt poharát

Meghozta, hogy rájuk köszöntse;

És hol van a dús, aki - mint ők -

A tiszta szivnek együgyű szaván

Küldvén fohászt jó Istenéhez:

Erőt, egészséget kérjen csupán?

Mely halványultan elhalt,

A csendes esti hajnalt,

Halvány világu életével

A barna éjsötét fedé el.

Ugy látszott a kőszál a bérc felett:

Mint egy imádkozásba mélyedett,

Fehér szakálu órjás remete;

S a boldog este méla, csendes

Homályinál a két szerelmes

Még nyájas-édesen beszélgete.

Jó éjszakát oly sokszor monda már,

- Ismételvén a búcsu-csókokat, -

De akit még egyszer karjába zára:

Szép kedvesének egy meleg szavára,

A jó vadász megint csak ott maradt. -

Szólt végre a legény: ,én távozom!’

S mond a leányka: »oh maradj, maradj!«

,Hol a zergék gyors nyája jár,

Ott leljen a hajnal-sugár!’

»Ah, a Karpátokon veszélybe’ vagy!

Az út sikamlós, bérce tiszta fagy:

Átfúnak a hideg szelek:

Szerelmem, én ugy féltelek!«,

Hadd fujjon át a Karpátok szele,

Majd felmelenget Mártám kebele...!

S el, el most a bércek közé!

Merész vadásznak társa: vész;

Szelid galamb, Isten veled!

Az estve ujra hő karomba tész!’

A rengeteg bércek tövéhez

A gyors vadász elére;

Halmocska oldalán, ledőlt a

Föld harmatos gyepére;

S járván mindig hű gondolatja,

A szép, a hű pásztor-leányon:

Mely lelkét lágy karján ringatta,

Igen szép volt az éber álom:

Gondos gazdasszony, rendes ház körül,

Ki a fáradt vadász elébe

Kiáll az útra, majd a dombra ül,

S virgonc fiúcskát nyújt ölébe;

Gagyogni kezdő gyermekére

Mig híven hallgat boldog apja:

Válláról súlyos fegyverét

A hű nő nyájasan lelopja;

Lelkének könnyebben esik,

Ha csak hazáig is viszi;

Hisz ő elbirja könnyedén...!

Az áldott lélek azt hiszi...

Mig így merengett, csendes álom

Nyomá a fáradt testet el;

S más, új világ állt a vadász előtt,

Csodás, szétfoszló képivel.

Ugy tetszett: rengetegbe jár,

Holott szirt s omladék fölött,

Vérben fetrengő párja mellett,

Hófehér vad galamb nyögött;

Majd megszólamlott a galamb:

»Szerelmem, én ugy féltelek!

Kárpátokon veszélybe’ vagy...!«

S eltűnt galamb, rom, rengeteg...

Mert a vadász fölébrede...

S hol a zergék gyors nyája jár,

Felhőkbe nyúló bérceken

Találta a hajnalsugár!

Hogy elvált a kedves vadásztól,

S a csendes éj a földre szálla:

Nyoszolyája fehér párnáin,

Nyugalmat Márta sem talála,

Járván mindig hű gondolatja

A szép, a hű vadászon:

Mely lelkét lágy karján ringatta.

Mint hattyut a tó játszi habja,

Igen szép volt az éber álom.

Rokon lelkeknek vágya egy;

Ifjával, egy kép állt előtte,

De szűzen-gyöngéd színezettel...

Mig fáradt pilláit beszőtte,

Selyem pókhálójával

A csendes szenderűlet;

Uj képeket mutatván

A rajgó álom-élet.

Ugy tetszett: hűvös árny alatt,

Melyet magános zöld fenyő vetett,

Gyászos szalaggal, rozmarin-

Csomót, füzért kötözgetett;

És megzudúla hirtelen

Az ágakon Karpát sebes szele,

S a földre hullt a zöld fenyő

Elszáradt ága, sárga levele.

S mig árnya meghosszabbodék,

»Szelid galamb, Isten veled...!«

Sohajtott a száraz fenyő,

S a küzdő lány felébredett.

»Karomba hozza őt az este!«

Mond, s kedvesét hűn várta, leste.

Eljött az alkony,... nem jött a vadász...

»Uram Teremtőm, hol van ő?«

A kínos éjre szép reggel viradt...

De a vadász nem jött elő.

Leszállt az estve újolag,

»Hová maradt a kedvesem?

A Karpátok veszélye nagy...

Oltalmazd őt, jó Istenem!«

S harmadnapon a hű leány,

Hegyen, völgyön bolyongva jára,

Kiáltozván a jó vadász nevét:

Hideg viszhang felelt szavára.

S im a jégvölgyi csúcs alatt,

Holt-hidegen találta őt,

Estében szikla tépte meg

A hű kebelt, a barna főt.

Megzúdult a sugár fenyőn

Karpát halálthozó szele;

Csak hosszu halvány árnya van...

Sárgán lehullott levele!

Szegény fehér galamb!

Hol nyögve búgsz, a barna rom,

- Mig élted puszta rengeteg -

A szörnyü fájdalom.

Mutatta álmad, hogy bus rozmarin-

Füzér fog lengni híved hamvain.

Hol ifju élte megszakadt,

Ott, a jégvölgyi csúcs alatt

Talált nyugalmat a vadász;

Felette kis fenyő-kereszt,

Amelyet, tiszta harmatával,

A fájdalom s hűség fereszt...

S hű Márta, a boldogtalan szűz,

Hivét addig siratta ott,

Mig egyszer, a szirtre hajtván fejét -

Bujában kővé változott.

S kisírt könyűiből.

Kerek tavacska lőn.

Forrása nincsen, s nem apad ki

A kerek tócsa kebele:

A kőlány minden hajnalon

Fris cseppeket hullat bele;

És tiszta e köny bús özönje...

E kis tavacska: Márta könnye!