MÁRVÁNYSZOBOR.

Az egymástól elvált világ-elem

Ős-forradalma adta lételem!

S voltam, mióta volt a földteke,

Sötét méhének márvány-gyermeke!

De jött a törpe ember, és hova

Le nem hatott a mennydörgés szava:

Fölverte vakmerően sötét tanyám,

Hogy tompa álmait virasztanám!

S mivé levék? Hol porba tér a por:

Enyészet-hírlő hitvány sírszobor!

S itt, hol veséi szertemállanak,

Ösmérhedd az embert valódilag.

Hosszú hazugság rövid élete,

Kit bár a halál sírba fektete:

Fejéhez más emléket vés, gyalúl

A nagy hazugság folytatójaúl.

S a holtnak, - amint mondják - e rövid

Életben szerzett fényes érdemit

Arany betűkben fenn hirdeti ez,

- Bolond, hitén hazugságot ki vesz!

Rég állok én itt, minden éjfelen

Átkozva tartós márvány-életem,

Mely a rombolva járó századok

Dühén, akartalan daccal, kifog.

Annak, kit itten rejt a síri bolt,

Midőn szennyes pályája futva volt,

Fölé érdemjelül helyeztenek,

Bámulván a szájtátó néptömeg;

S a bérelt szónok, minden jobb kebelt

Méltán bántó dicsérő szót emelt;

S kit a bűn orgazdának ösmere,

Nadálynak a veríték embere,

Ki marta, mint eb, a becsűletet,

Kitől a szűz igazság reszketett,

Az eskürontó, vérgyilkos, kaján:

Üdvösséget nyert szemtelen szaván!...

A sir pedig gondolkodott, s a föld:

Ha béfogadja-é ölébe őt?...

S ez átkozottnak porló hamvait

Jegyezve állok évek óta itt,

Várván: hogy aki lát szivet, vesét,

Villámmal törli szét e rút mesét,

Melyet szilárd keblemre, kínnal, a

Vésű vájt és erőszakolt vala!

A sir pedig gondolkodik s a föld:

Keblébül hogy ne hányja-é ki őt...?

Az ember élte kétszín, álkodás,

A temetőbe sem kiséri más;

- S az elmállott szív bár rég por, homok: -

Ez, az élők szemébe vigyorog.

Itt, e felhantolt sírhalom felett,

Hová egy öngyilkos temettetett,

Békés olajfa hajtja levelét,

Gunyolva a bennfekvő életét.

Mi szép amott, a fehér liliom

Családival beültetett halom!

S a szűz virág talán lehervadand?...

Nem, bár kéjhölgyen domborúl a hant.

Kit éhhalál küldött apáihoz:

Sirján vadbúza bokra ingadoz.

Bölcset vezérel lámpásként az ész,

S bölcsnek sirján szamártövis tenyész.

Itt ciprussal gyász fűz ölelkezik

A zsarnok sirhalmán, kinek pedig

Vesztét imádságába foglalá

Az árva nép, mely éltét gyászolá.

És szól az emlékkő betűje fenn:

Itt nyugszik ő az Urban csendesen;

S az itéletnek nagy napjára vár,

Mely felkölti, valakit sirja zár!

Nem igaz, nem! ha az éj fele jő:

Sirjából nyögve váncorog elő,

Kit a reá kért átok súlya nyom:

Kerűli csontját csend és nyúgalom!

Hazugság, hogy várná a nagy napot!

Kiben vér és velő jéggé fagyott:

Ha gondolatja arra tévedett,

Hogy higgyen sírontúli életet.

Ott, egy jól ápolt sirnak mélyiben,

Korfontosságú férfiú pihen;

Pihen, mert méltó munkát végeze,

A társaságnak szolgált két keze;

A sír virágos, a sír hantja zöld,

Lágy fűvében dalos madárka költ,

Dal és virág mind e sírhoz való...

Hiszen porában fekszik a - bakó.

Hol letevék a költő hamvait:

Szegfű s demutka illatozva nyit,

Magvát, barátja, a kis csalogány,

Hű rokonszenvből ejté el porán.

Nem tudta ő, az énekes barát,

Mi illetné a költő hűlt porát;

Tudván, mi volt a dalnok élete:

Sírjára ürmöt s bürköt ültete.

Kit a halál itt por közé vetett:

Tagadott Istent, örök életet;

S imé a feltámadást tagadó

Sirján kihajt a leszúrt fűzkaró!

És a könyűt ki számlálhatja meg,

Mely itt kétszínűségben elpereg?

Hantot, hogy meg ne szólja a világ,

A férj, utált nő sírhalmára, vág.

Az özvegy szive gyászba nem borult,

S hoz férjének immortel-koszorut;

Testvér testvérre bérgyilkost fogad:

S ültet halmára fát, virágokat;

Magzat, örökös kijövén ide:

Boszús lesz nem beteg szülőire.

Ellenmondás minden lépten-nyomon,

Gúny és hazugság kövön, hantokon...!

Tagad, hisz; sír, kacag; csügged, remél

Az ember itt, úgy amint kedve kél!

Jött a tavasz, s nyugalmas éjfelen

Virágmagot szórt e csont-telkeken;

Kértük, hiába kértük egyre őt:

Ne látogassa meg a temetőt!

Itt nem virúlhat, rothadás lakik,

Övé e föld a végső szem-porig.

S ennek virága, mely buján tenyész:

A csontokon élősködő penész.

Nem kell más virág, s zöld levél nekünk!

A lét halála a mi életünk...

Ki hópalásttal mindent eltemet,

Kértük, hiába kértük a telet,

Midőn felszedte fehér sátorát,

S a tért bucsú-dühében zúgva át,

Nyaralni vad bércekre költözött:

Maradni köztünk, a sirok között!

Alant ha tél van, tél legyen felül,

A régi szó mig nem, vagy teljesül,

S fel- vagy nem olvad dermesztő fagya...

Hiába kértük, a tél elhagya...!

Ki a lehunyt napot meggyászolod:

Hadd nékünk, oh éj, barna fátyolod!

Legyen kitiltva innét fény, sugár...

Mely hozzánk úgyis csak hazudni jár;

S kint az enyészet barna lelke bír:

E csontvilágban gúny a játszi pír.

Borúljon el hát barna éjözön

A temetőn, e nagy botrány-kövön,

S néha vessen a boszús ég villáma,

Muló fényt e világtalan világra!