Másként halálos csend és néma untság.

Másként halálos csend és néma untság.

Poros akác-sor, vakolatos utcák,

petróleumlámpák és nyugalom,

üveggolyók a kertes udvaron.

Olykor a hárs alatt, árnyas sarokba

kalácsos, tejszínes, hosszú ozsonna.

Vasárnap délután meg tétován,

míg bánatommal egymagamba járok,

a lányok, a buta, vidéki lányok

magyar dalt nyúznak a kis zongorán.

Majd este, a vendégszobába, hátul

borozgató barátok jönnek össze,

és kártya járja, nevetnek dörögve,

s kiküldenek a füstfelhős szobábul.

Elmúlt egy hét. Most a varrónő jön meg,

s a nagyanyáim kötnek, egyre kötnek.

Hogy vágyom innen el, el messzire,

hol kanyarog a vonatok sine,

s piros, zöld lámpa lángol biztatón,

oda, a sín felé tárom karom.

És nézek a mozdonyra, póznadrótra,

ott az öröm, ott a világ talán.

De itt maradok s toporgok vivódva,

mint a rabok a börtön udvarán.