Mások

Az idegenek ők, kik messze tőlem

száműzve élnek, mint vad csillagok,

és néha hallanak csak hírt felőlem,

és a szemük rám, lopva, eltünőben

idegenül ragyog.

Az idegenek ők, s úgy élnek itten

és azt mondják: fáj, azt mondják: de jó.

Az arcukat csodálkozón tekintem,

nekik csak egy az, ami nékem minden

és puszta szó.

És hogyha késeket döfnek szivembe,

nem vérzenek.

És ők nevetnek hangos hahotával,

ha vérezek.

És ők alusznak, ha az éjbe bolygok

kínok alatt.

És hogyha alszom majdan síri párnán,

nem alszanak.

Szavuk, szavuk,

melyet szegény szájuk ájulva mond,

olyan hideg,

és idegen az arcukon a gond

s oly idegen ruhájukon a gomb.

És néha teljes fényben látom őket,

mind, a sírókat és a nevetőket,

s megdöbbenek - oly furcsa minden náluk,

szemük, szemük, akár a messze tenger,

hogy végtelenül idegen kezekkel

lassan-lassan megsímítják az álluk.

És ezen

gyakran

hosszan

könnyezem.

És sírok,

hogy magukba járnak,

mint a kóbor árnyak,

társtalan.

Mennyi ember, mennyi élet,

mint a szobrok és a képek,

merevek.

Forró szíveik, a hívek,

mint rohanó óramívek,

pergenek.

S megsiratom életük,

poharukat, melyből isznak,

hangjukat, mely mint a visszhang,

alvó nyoszolyájukat.

A kabátjuk, a szerelmük,

nyakkendőjükön a melltűt,

szemüket.

Báljukat és lenge táncuk,

homlokukon lomha ráncuk,

fejüket.

Siratom kínnal-keservvel

a kezük is százezerszer,

mindenüket, hogy nem az enyém,

s őket is, hogy nem lehetnek: Én.