Másokat megszabadított...

Ó, drága Orvosom!

Bölcs és derült férfiú, atyai jóakaróm Te!

Borzasztó betegségben haldokolsz hónapok óta.

S ezreken segítettél, ezreken!

Ha akadna káromló száj: mint ama Názáretihez, szólhatna Hozzád:

Másokat megszabadított, most magát megszabadítani gyönge!

Jaj, nincs hatalma senkinek megszabadítani Téged!

Isten tudja, s én tudom, érettem is mit cselekedtél!

S én, mit cselekedtem éretted én, mióta ágyhoz szegezett a kór?

Virágot vittem kétszer, s háromszor ha meglátogattalak mindössze talán.

Mosolyogtál, mindíg mosolyogtál, tudón, megadón és fölényesen.

S szóval elibém kerülve, könnyűvé s egyszerűvé tetted

Számomra a szív súlyától irgalmatlan-nehéz beszédet.

Betegszobádba benézni, ne haragudj, nem tudok, nem merek immár -

Halálosan értelmetlen, mindkettőnknek értelmetlen volna ez immár.

Megyek sok-bánatos, ritka-örömös utamon tovább

S megpróbálok ritka-örömöt szerezni azoknak, kiknek még lehet.

S elhagylak Téged, sorsodra hagylak Téged, - tehetek-e máskép?

Kiránduláson leszek talán a havasokban,

Amikor meghalsz és eltemetnek Téged.

És talán ki sem is kísérhetlek akkor a temetőbe.

Az élők élnek, a betegek szenvednek, nyugosznak a halottak,

Ha én feküdnék így, ilyen tökéletesen reménytelenül:

Kis-unokáddal játszanál ugye Te is,

Ha már beadtad a zsongító injekciót az örök-estére nekem?

S rám gondolva, csak néha-néha komorulna el tűnődve az arcod,

S kijőve szobámból, odabólintanál a hűséges munkatárs kérdező szemének:

„Baj van, Amália Testvér, baj van, bizony nagy baj van itt. -”