Matuzsálem

Csak üldögélt s elnézte a világot,

Az embernyájat és mint nő e nyáj.

És mindig új jött s mind a földbe szállott,

Ő éveit rég nem számolta már!

Oly messze ment már a sok ifjú hajnal,

Mikor szívében még tavasz derült,

Rogyó inakkal és hajlott alakkal

Ő a ráváró sír szélére ült.

Tűnődve hallgatott s kereste rég

Elmúlt dalok elnémult ütemét,

Ha ifjú párok vígan énekeltek!

De nem találta és ámult nagyon,

Ha gyermeket látott arany napon.

Nem tudta már, hogy ő volt rég a gyermek.