Mátyás tréfája

Mikor Mátyás Német-Újhelyt

Ostromolta...

Hajh! hogy elmult a dicső kor,

Be szép volt a!

Mint sugár a nap után, ha

Beestellett,

Repül hozzá örömmel az

Emlékezet...

Örömmel és mégis a szem

Könnybe lábad:

Ragyog benne gyászló öröm,

Büszke bánat!...

No de cseppet félre, bánat,

A dologra!...

Mikor Mátyás Német-Újhelyt

Ostromolta:

Akkorában kelet ura

Mahmud zultán.

Szólt hűséges emberéhez:

“Eredj szolgám,

Ékes nyelved-, szép elmédnek

Híre nagy van,

Most mutasd meg, mi lakik benn

Bölcs agyadban.

Eredj, hívem, nagy Mátyáshoz

Föl Budára,

Mondd, törökök ura neki

Ezt kivánja:

Hogy közöttünk mindörökre

Legyen béke:

Legyen övé a világnak

Egyik vége,

És a másik majd enyém lesz,

Tudom, egyben,

Csak mi egymást ne rongáljuk

Eztán ketten.”

Nem volt sok a török zultán

Kívánsága.

Tán a jó úr a jövendő

Képit látta?...

S tán másként is állanának

Most a dolgok,

Ha a követ el nem veti

Úgy a súlykot;

Mert a jámbor vala épen

Olyan ember,

Mint ki ugyan sokat tud, de

Keveset mer.

Ujhely alatt Mátyást s hadát

Megtalálja,

Vezérek közt tudományát

Veti-hányja.

Mondja, hogy a földön ember

Nincs teremtve,

Kit szavával, - mire akar -

Rá ne venne.

Magyar Balázs megsugá ezt

A királynak.

Az mosolyga, s megörült a

Jó tréfának.

“Mátyást - ugymond - e világon

Úgy ismerik,

Hogy szereti a tudomány

Embereit;

Ne legyen hát panasza, hogy

Megvárattam:

Jöjjön a bölcs férfiu e

Pillanatban.”

De azonban jelt adott a

Támadásra;

A dörejnek, csatazajnak

Nincsen mása.

Haragtorzas sörényszárnnyal

Száguldoznak

Jobbra-balra sarkantyúzott

Csatalovak;

Mintha lenn a pokol mélye

Feldörögne:

Száz dübörgő ostromágyu

Megy előre,

A nap is a szelid égen

Iszonyodva,

Takarózik tüzokádó

Füstgomolyba.

Mint prédára kerekedő

Gyors karvalyok,

Büszkeségtől fényes, görbe

Magyar kardok

Kivillannak a hüvelyből,

S világítnak:

Hír, dicsőség ösvényére

A harcfinak.

S mintha majd itélet napján

Letaszítva

Hullanak a csillagok mind

Összevissza:

Úgy repülnek a süvöltő

Golyók itten.

Mátyás király áll közöttök,

Mint egy Isten!

Jön a követ, jön a követ -

De hogyan jön!

Nem állt ő még soha ilyen

Ingó földön!

Tudott mindent - sokat tanult

Egyiptusban,

De ezt nem tanulta, nem volt

Ilyen tusban.

Meg nem tudja fogni, hogy van

Okos ember

És király, ki e veszélynek

Állani mer.

A beszédre legkisebb volt

Most a gondja.

Csak tünődött: mondja-e, vagy

El se mondja?

“Üdvözöl a - üdvözöl a

Török zultán...”

Golyó süvölt, és a beszéd

Elhal ajkán.

Egyik csatlós már a földön

Szörnyet halva:

Kimerevült ifju arca

Megsápadva;

De a tudós követ úr még

Jobban sápad,

Hogy megveszi Mátyás szivét

A sajnálat.

“Eredj vissza az uradhoz”,

Szól nyugodtan,

“Mondd neki, hogy küldök embert

Még e hóban,

Aki, hogyha rábeszélni

Nem tud épen

Úgy, miként te, de tud szólni,

Hogy megértem.”

Megy a követ: mindazáltal

Kár volt érte,

Hogy valóban bölcs fejét ily

Gyász sor érte.

Törökország határáig

Szótlan elment,

De tovább már nem vihette

El a szégyent.

Terebélyes szép tölgy állott

A határon,

Rábeszélő bús dal szólt az

Egyik ágon;

Megszerette azt az ágat,

S válasz helyett

Szolgájától hazaküldte

A zsineget...