Mátyási József úrnak

Ezért is sok hálát nyer tőlem Kecskemét,

Hogy kinek eddig is tiszteltem érdemét,

Mátyási barátom s bátyám Apollóba!

Veled ő állított legelőször szóba.

Én ugyan bár eddig veled nem is szóltam,

De hidd el, mindenkor hív tisztelőd vóltam.

Így tett barátoddá, édes hazámfia!

Egy néma, de legjobb korrespondencia.

Úgy vagyon! a kedves poéta nevezet

Fogatott szívembe legelőször kezet.

Bőlcs grófod lábánál Múzsám addig jára,

Hogy egyszer ráakad egy újabb Múzsára;

A tiéd volt, - s mindjárt előtte meghajolt,

Vetvén egy tisztelést pecsétlő kapriolt;

És mivel tetézett érdemeit látta,

Honjában, a Tisza partján túl, imádta. -

Hányszor óhajtottam, hogy szemlélhesselek,

Tiszteletem felől tudóssá tegyelek!

De hála az égnek! megvan, amit kértem,

Megvan; személyedet mivel megesmértem;

S még nem csak az, ami után sohajtoztam,

Mert ebédeltem is veled s tarókoztam. -

Pestre is egy kocsin, mint szerelmes hazánk

Hív fiai, együtt örömmel útazánk.

Azolta hány szíves beszédek valának,

Melyek szánkból, kőlcsön szívünkből folyának!

Te tudod azt, Múzsám! és te, ő Múzsája!

Mit szól e két barát és poéta szája.

Én ugyan, barátom, habár távol vagyok,

Szívemben nevednek egy darab részt hagyok,

S bár bele a gondok táborosan járnak,

Mégis ott áldozom néked, mint egy Lárnak.

A többek közt, hogy bészóltál ablakomba,

Én is jót kivántam néked; de azomba

Múzsáddal játszódván Múzsám, hamarjába

E dalocskát zengé kisded hárfájába: