MÉCSVIRÁG.

A mécsvirág, szellős magas

Bércen lakott;

Honnan belátni a kelő

S nyugvó napot.

Hol együtt van enyh napsugár

S hűs bérci lég;

A szép virág zöld lomb közűl

Emelkedék.

Előtte kéklő messzeség

Határai;

És a virágnak kedve jön

Leszállani.

Megnézni a kies mezőt,

Fénylő tavat;

Megösmerni sok szép, rokon

Virágokat.

És a bércről a mécsvirág

Gyorsan leszáll;

Lassan haladva a nyugodt

Tó partinál:

Meglátja benne a napot

S kéklő eget;

S önképe az, mit legtovább

Megnézeget.

Bámulja a rét és lapály

Szépségeit,

S örül, hogy innen, onnan is

Köszöntgetik.

Amint a láp mellett halad

S oldalt tekint:

Feléje egy sápadt virág

Bólingat, int.

S közelről így köszönti őt

Lágy hangokon:

,Isten hozott a sík mezőn,

Kedves rokon!’

»Ah, jó virág! hogy volnék én

Rokon veled?

Piros vagyok, s te halavány,

Mint a beteg!«

,Pedig látd, testvérek vagyunk,

Egy volt anyánk!

De a sors által, kétfelé

Szakasztatánk.

Te, fényben és örömben élsz

A bérceken;

Nehéz fájdalmat hordozok

Én idelenn.

A boldognál piros az arc...

S ha szenvedünk:

Halavány szinbe öltözik

Tekintetünk!’