Még egy szó hozzá

Bocsásd meg, nő, ha egy percig hivém,

Hogy boldoggá lehetnék általad,

Bocsásd meg, egy percig ha feledém

A szigorú társas szabályokat.

A költő lelke olyan idegen,

Oly fájó e mesterkélt föld felett,

Hogy oly rokonlelket, minő tiéd,

Találni rajta szinte jól esett.

Feledtem, hogy férjed van, és a férj

Egész valódhoz tart igényt, jogot,

S mint bányarém, nem érti bár becsét,

Lezárja a gazdag kincshalmokot.

Feledtem, hogy nő s férfiú között

Nemesb viszonyt nem tűr el a világ,

De balgaságát aki kacagom,

Ez egyszer nem tűröm, rajtad ha rág.

Inkább, mintsem, hogy üdvöt adj nekem,

S rágalmazó nyelv vegye fel neved,

Inkább, mintsem hogy lássak esni rád,

Óh nő, egyetlen kétkedő szemet,

Egy csók mézét ne szívjam síromig,

Forduljon ajkamról ki a pohár,

Vesszen ki a költészet bája ott,

Hol lelkem árván, elhagyatva jár.

Isten veled nő! - ládd, nyugodt vagyok,

Nem látod, hogy mosoly van ajkamon?

Szenvedjek én, de te ne tudd soha,

Mi mély keblemben a bú, fájdalom.

Higgy könnyelműnek, rossznak higgy, ha kell,

Hogy ily hamar feledni tudtalak,

Hidd, hogy nem voltam hozzád érdemes,

S keblem kirablott, hangos puszta lak!

Így elválásod tőlem könnyű lesz,

Míg hogyha tudnád, mily kínt szenvedek,

Tudnád, hozzád mi érdemes vagyok,

Tán megsiratnának e szép szemek.