Még élek...

Még élek és még mindíg dalolok,

De már a szívemet

Kitépték keblemből a viharok,

S úgy zengetik: tőlem idegenül.

Rajtam át

Dalolnak régelhantolt istenek,

S önnön beszédemre nem ismerek -

És rajtam át a Végzet teljesül.

Rajtam át

Népek mennek az Ítélet elé,

S keresztül rajtam roppant folyamok

Hömpölyögnek a deltájuk felé.

Még élek és még mindíg dalolok,

De már a szívemet

Kitépték s elvitték a viharok,

S nem magamé: a viharé vagyok.

És ha majd elcsitult a fergeteg,

Ki tudja, - döbbent ámulattal érzek

Szívem helyén talán

Egy sötét lyukat, véres ürességet.

Kit pengetett a szelíd esti szél

S borzongatott a hűvös alkonyat:

Magától - hogy adna az árva lant

Ilyen sikoltó, égő hangokat?

Az Idő, ez az óriás legény

Tépdesi lantom s lelkem húrjait,

Övé a dal, övé a költemény.

S félek, a dal, amit életrehív,

Sötétebb, súlyosabb,

Mint amit elbírhat a lant, a szív.

S félek, egyszer vasujjai alatt

Sikoltva végsőt búg a gyönge hárfa -

És elszakad.