Megint a vasút

Mikor barátomat kikísértem

Amikor lomhán ballagnak az órák,

amikor sírón búcsúznak a percek,

mikor kalimpáló, piros szívünkről

az álmodó vér sóhajtozva perceg,

amikor szemünk nagy távolba néz

és füstök után integet a kéz,

azt mondjuk halkan:

megint a vasút!

És úgy nézünk sokáig, messze-messze,

a könny-szökevényt útra nem eresztve

és felújul sok, önmagunkra szórt vád,

s még sokszor látjuk a fekete mozdonyt,

a bucsuzások örök-rémű szobrát –

s azután minden éjjel

rosszat álmodunk.

Mert gyakran eljön mihozzánk az ősz

és árva lelkünkbe álma lepereg

és röpködnek a sugdosódó szélben

a sápadt arcú, csonka levelek

és úgy találjuk, hogy már semmi sincsen,

és ami volt – az élet is hazug –

s akkor csendesen szólunk:

megint a vasút, megint a vasút!