Megint japánosan [1]

Az új tavasz először nem a város

Borús zugába kukkan boldogan.

A temetőbe surran és virágos

Sírok között méláz s új dalt fogan.

A hold olyan magányosan virraszt ma

S olyan talányosan a vén egen,

Mint öreg úr, kinek könnyét kicsalta

Egy régi, régi, régi szerelem.

Papírból építettem én lakásom,

A földrengés se dönti meg soha.

Világít benne gyászon és homályon

Lement napoknak elhunyt mosolya.