MÉGIS EGY

Nem egy az isten! S mégis minden egy!

A lelkek mind egymásba ömlenek,

Közöttük nincsen korlát, sem határ,

A tért legyőzik, mint a villamár;

Kilépnek önmagukból a dicsők -

S mert szellemek, legyőzik az időt.

S mit költe szent homálya rejtekén,

Társítja társival az ősegyén.

Az egy a minden és az én az össz,

Hol nincsen gát és semmi sem kötöz;

A szűz magány testvéri társaság,

A belső szem egy mindenségbe lát;

A szellemkéz a végtelenbe nyúl,

Teremt mindenhatón s korlátlanul:

A lelki nap az összeségre süt,

Fényét, hevét megérzik mindenütt.

Mindenben ő lehel és ő akar,

Mindent meglelkesít, ha ráfuval,

Mindenben ő és minden benne él,

Ő a középpont, ő az ok s a cél.

Itt, hol a makrokozmosz egy atom,

S a csöpp a végtelennel vérrokon,

Sokszor egy porszem is világokat

Lenyom, s méhébe újakat fogad.

Ah, egy világ itt mindenik atom!

Egy pontban az egészet bírhatom.

Mélység s magasság: a parány s az ég:

Egymást nemzé s egymásból születék.

Egy homorú s egy domború világ:

Boldog, ki e csodák szivébe lát!

Kettős a lét, mindennek párja van,

Formába tör minden határtalan.

A végtelen nagy s végtelen kicsi

Egymásba foly, és egy a mást viszi.

Eget a föld, a földet meg az ég,

Mindenha egymást visszatükrözék.

Ott a víztükör, itt a délibáb,

A csillagboly s az ázalékvilág.

És e roppant világok mezsgyején

Törhetlen áll s múlhatlan az egyén.

Nem egy az isten! S mégis minden egy;

A lelkek mind egymásba ömlenek.

A minden egy s az összeség egyén,

A végtelen atom és minden én.

Teremtő és teremtmény, ész s alak

Hatalmas, bűvös, szent egységbe omlanak;

Egy magas és egy mélységes világ:

Boldog, ki e csodák szívébe lát!