Megnyugvás a sorsban

Istenem! mond a szirt, mért teremtél

Itten állni századokon által?

Korbácsolva a habok dühétől,

És csatázva a tengerviharral!

Vészredőzött homlokom kopáran

Áll, nem érzem a tavasz virágit,

Villám látogat csak, míg körűlem

Mindenen hő napsugár világit.

S ím, amint ekkép panaszol a szirt,

Messze földről szállva jön a fecske,

Szárnya lankad és lejjebb hanyatlik, -

Egy perc még! s a tenger eltemette.

Ott áll a szirt, mint állt ezredévig,

A madárka megpihenhet ormán

S háladalt mond, - fészkéhez legottan

Új erővel messzebb vándorolván.

S a kopár szirt nem panaszkodik már,

Ezredévre van vigasztalása:

Öröme a dal, s a végezetnek

Végtelenje - szent megnyúgovása.