Megnyugvás

“Hiszek az örök igazságban.

Hiszem, hogy ő maga a nap.

Körén örök forgandóság van,

De ő nem változik, marad.

Egy gyűrü ez a végetlenség.

Kerek a sors, a tér, idő.

Csak fejeinkben a képzelt vég.

Az egyetemben nincs meg ő.

Velünk e múló földi létben

Ez a kerék forog, forog;

Korongján mennyi a »föl«, épen

Csak annyi az »alá« is ott.

Az éjre nap, a napra éjjel,

A télre megjön a tavasz.

Ki elborít keserüséggel,

Ne félj, meg is vigasztal az.

Isten vezérli a világot,

Kinek mindenre gondja van.

Ki rózsabimbót, szép lányt alkot,

Nem lehet rossz, igaztalan.

Te porba vérezőn tiport szív,

Nyugodj meg hát te is, szivem.

Itélet napja, mely előhív

Onnan, rád is virad, hiszem.

Hogy is kivánod, hogy neked már

Itt most igazat adjanak?

A századokba nyúljanak, bár

Létük forgása pillanat?

Van itt igazság e világon;

Arány mérettel egyező.

Vegyétek a jelent, nem bánom.

Enyém a végtelen jövő.

Kik csak azért nem öltök testet,

Mert nincs reá hatalmatok;

Mert biztosabb és nektek édesb

A lelket orgyilkolnotok;

A bujdosóvá lett igazság

Nyomában csaholó kopók;

A józan ész nyaka csigáját

Kitekerő szellembakók;

Országkerítők, népzsebvágók,

Kiváltságolt heresereg,

Fölbérelt becsület-sirásók,

A hazugságban mesterek:

Mint déli nap lángözönében

Fönnlebegő kevély sasok,

Ti mostan úsztok a dicsfényben,

Dúsak, nagyok, hatalmasok.

Arcképetek kirakatokban

Koszoruzottan tündököl;

Robogtok címeres hintókban,

Rám a sarat, port verve föl.

Titeket bámul kegysovár nép;

Nevetek mindenütt ragyog.

Mellettetek most én csak árnyék,

Vagy annál is kevesb vagyok.

Learattok, habzsoltok mindent;

Nyomaitokban nő a gaz.

A szegény, ki nem látja istent,

Azt képzeli, ti vagytok az.

A multakat megtagadjátok

A jelen örömeiért.

Ez a ti istentek, bálványtok,

Az áruló judási bér.

De a jövőt bár gunyoljátok,

Áhítja titkon szivetek.

Ah, ha megvásárolhatnátok!

De mind hiába, nem lehet.

Ez átkotok, ez büntetéstek.

Mi nektek elmulás, halál,

A ponton, hol ti véget értek,

Kezdetre létem ott talál.

Hiába érc, márvány emléktek.

Lesz rajt irás, fényes - (hamis;

Jó emberek jó pénzért nektek

Hazudnak még a sírban is),

De majd ha az ismerettárból,

Hová nevetek halni tér,

A pár sort, mely még rólatok szól,

Kirágta a könyvtár-egér,

S nem lesz e földön semmi többé,

Se nyomotok, se árnyatok,

Mi egykor itten azt jelölné,

Hogy éltetek, hogy voltatok;

A messze, mérhetlen jövőben

Siromon is, rég omladó

Porom fölött, habos mezőben

Dús rendet vág az arató;

A nap alatt, e szép világon

Elváltozik sok minden itt;

»Abroncsszekér«, sok ákom-bákom

Hieroglifjét feledik.

Országhatárok összefolyva;

Sok szer, ma ünneplő divat,

Muzeumok ereklyelomja -

Ott porladoz üveg alatt...

De mig ez a világ világ lesz,

Megújul benne a tavasz,

Emberkebelben egy szív érez,

És dobban arra, mi igaz;

Erdő a visszhangos hegyekben,

Mezőkön liliom terem:

Lesz illat a virágkehelyben,

És a szivekben szerelem.

És addig élek én is, ottan

E hő szivekben lesz sirom,

Mint illaté az albumokban,

Mit ott hagy egy hervadt szirom;

Mint láncolat a szellemlétben,

Egy hang, mely örök, mert igaz.

És széjjelomló földi lényem -

Az én lelkemnek része az!

Majd pázsitos ligetnek alján

Patak fölött, előtte könyv,

Ábrándos ifju, merengő lány,

Szivébe’ kéj, szemébe’ köny.

Velem mulat, rám gondol, lelkén

Mint a villámlás, átrezeg,

Ifjúi kor tavaszleheltén,

Mit lelkem egykor érezett.

És elborong, mereng magában,

Elálmodozva széttekint:

Mikor még én e földön jártam,

Minő világ lehete itt?

Mult századok, holt nemzedékek

Szerelme, mint egy távirat.

Régmult, jövő dalomban élnek

S egymással csókot váltanak.

Ti fényes szappanbuborékok,

Most hát ti csak ragyogjatok,

Kit föld porába letiportok,

Én csak parányi mag vagyok.

De napja feljön, kifakad, hajt

És szerte árad el dalom.

Virágától benépesül majd

Tenger mezőség, völgy, halom.

Oh, sok, nagyon sok, mondhatatlan,

Mit én e földön szenvedék.

S nincs vigaszom, csak e tudatban,

De legyen! - ez nekem elég.

Pásztortüzednek, hő barátság,

Szép rózsafádnak, szerelem,

Csak töviseit, csak szilánkját,

Bimbóit én nem ismerem.

Bár leghivebbjét, emlőjétől

Gorombán elrugott hazám.

Sebaj! azért ne panaszold föl,

Szivem, csak valld meg igazán:

Van-e a földnek annyi kincse,

Mely elbillentse mérleged,

Cím, hatalom, vagyon miért te

Cserébe adnád e hited?”