MEGTÉRŐ.

Ismersz-e még, gyászolsz-e még,

Te megbántott, megcsalt anyám!?

Áldás helyett átkod levék...

Keblem szavát elaltatám!

Szülő-hűség szent és örök,

Tán nem vet el, csak megsirat,

Meghalni hát hozzád jövök...

Áldd meg szegény, bűnös fiad!

Az őshajlék szűk és szegény,

Egyhangu volt a házi kör;

S futék abból, hogy tehetém,

Mint a fogoly vad, mely kitör.

Ott munka és gond közepett

Lenyügzött lét, - inkább halál!

Én sürgeték fényt, szerepet...

- S te azt, anyám, nem adhatál!

Az volt hitem, hogy idegen

Dicsőségnél sütközni több,

Mint a szerény díj s küzdelem,

Amelyet nyújt az ősküszöb.

Unám a munka kenyerét.

Jobban izlett a kegy-falat;

Inkább voltam fényes cseléd,

Mintsem daróc fedvén, - szabad!

Beteg lettél, - házunk körűl

Az istápot rengette vész;

De mint a hang, amely röpűl

S mindig fogy... fogy, majd elenyész:

Ugy lankadott, ugy szállt alább

Bennem hűség és vonzalom,

És nem jövék, mint várhatád,

Ápolni, bús kórágyadon!

Nem őrzé már szivem neved,

Másnak rakék ott oszlopot;

S lőn a szó is nehéz, feledt,

Mit ajkam a tejjel szopott.

A köntössel levetve lőn

A szép erkölcs, a hajdani...

S hogy te vagy én édes szülőm:

Szégyenlettem bevallani!

Mit a végzet jobb célra szánt:

Az észt, vagyont, életerőt,

Elfecsérlém rosz pénz gyanánt;

- De végre a mérték betőlt.

Kunyhó, kastély elzárva van...

Hiú gőggel kerestem ezt:

- Amonnan számüzvén magam, -

S jött-ment korcsot be ne ereszt!

Hová való? kié vagyok?!

Lelkem, testem levert, beteg!

Nagyobb kínt látok, mint azok,

Kik kórágyon fetrengenek!

Éltem teher s undortele...

A zsarátnak ki nem aludt;

Lesepré az önvád szele

Keblemben róla a hamut.

Mentem, midőn marasztgatott

Szerelmednek nyájas szava;

Most elfordúlt arcúlatod

Eszem nélkül ver, von haza;

Zárd bé szemem! - keserve nagy

Szivemnek, a multak miatt!

S mint én valék, oh ég, ne adj

Anyának több ilyen fiat!!