Megy a hajó

Kürtőhang búg a mély, fekete éjbe,

Panaszos búgás, ködben elhaló,

A titokterhes ismeretlenségbe

Lomhán indul az utolsó hajó.

Egy piros kendő még lobog a szélben,

Egy asszony a parton még integet,

De búcsúszava elhal a vak éjben

És zokogása, a szárnyaszegett!

Egykedvűn áll a kapitány a hídon.

Vén, viharverte, vaskezű legény,

Nem csillan könnyű a szemébe' titkon,

Nem rejtezik vád szíve rejtekén!

Pedig alant, a szűk hajófenéken,

Magába fojtva gubbaszt száz sirám,

Míg fönn egy távol viharnak szelében

Új csillagon csügg a vén kapitány.

Mennek, sietnek. A bihari róna,

Kúnság, Bánság pusztája elmaradt.

Nem tart velük, csak egy rög és egy nóta,

Mindent beföd a szürke alkonyat!

Az égnek pásztortüzei lobognak,

Aranymezőknek délibábja int

S a fáradt, béna, néma magyaroknak

Egy új világ harsogja dalait!

A költő is megy. Hisz viharmadár volt

S jeges közönyben szárnya elfagyott.

Ő is nézi a fedélzeten állva

A hideg fényű, sarki csillagot.

Könnyű az égen némán tündökölni,

De dalos ajkkal lenn hallgatni fáj,

És koldús Lázárként koncért pörölni,

Mikor a lelkünk dús álmú király!

Hát menjenek! Hagyják el ezt a tájat,

A lusta ködöt, a meddő avart,

Ne hallják tar gally őszies sirámát,

Ne lássák lassan tűnni a magyart, -

Mint gyérül egyre, vad vízként kicsapva

Szűk Európa irígy szigetén...

Mint borul rája enyészet homokja

És siratatlan' mint vesz el, szegény!