Melankólia [2]

Még néha visszajár, mint a kísértet,

Ha őszi est esője monoton

Zenéjével dobol ablakomon

És bennem fázón megborzong a lélek.

Ó ismerem: velem járt éjt napon

Sötét köpenyben, mint a zord zarándok,

Mentünk, mint néma zárdai barátok

A temetőkbe tartó utakon.

A delelő nap oly ólmos, fakó volt

És oly unalmas, oly szomorú hóbort

Az élet, melynek lángja pislogott csak.

De már nem félek tőle, mert tudom, haj,

Hogy rövid álmunk, ez édesbús élet

Siet nagyon és addig mért ne éljek?