Mélt. gróf Festetics György ő nagyságára

Szárnyalj le mennyből, Kalliopé! s segítsd

A még szokatlan tárogatón kezem.

Ím, Tháliának gyenge lantját,

Bár szeretik koszorús leányink,

E rozmaringok zőldje alá teszem;

A fenyveseknek görbe gerinceit

Megmászom, s onnan messze nézvén,

Kalpagosink örömét kifúvom.

Ki az, ki kertté téteti a mezőt

S termő mezővé a sivatag kopárt?

Kit Trítonok kürtje a Tihannak

Rijjadozó hajadonja hirdet?

Nem látod őt a keszthelyi indigeszt?

Az ő nevének temploma fénylik ott.

Nézd, mint teríti bé hazánknak

Boldog egét ragyogó világa.

Bellóna markos bátyja pihenteti

György görbe kardját húsz adamás szegen,

Zöld pálmaágakkal takarván

A hüvelyére tapadt aludt vért.

A tarka bőség csüngeti jobbfelől

Horgas türökjét: és sok ezer becses

Áldási nem férvén beléje,

Hervadozó mezeinkre ontja.

Pomóna rak rá ritka gyümőlcsöket;

Céres kötést fon sárga kalásziból,

Melyet piros pipacsvirágok

S kék cianák gyönyörűn vegyítnek.

Idvezli Györgyöt szőke gulyái közt

Pán, a furuglyás; s szittya szokás szerént

Bacchussa a boldog szigetnek

Tőlt poharát neki hajtogatja.

Mély tisztelettel borzadok! a magas

Mennynek leányit látom az áoni

Keszthelybe óh, boldog halandó,

Aki az égbe-lakók barátja!

Mely édes érzés játszik az ő komoly

Orcáikon, s mint zengik az indigeszt,

Tágas mezőt s védőt találván

Szárnya alatt....De mi képtelenség

Márs könyvet olvas! Húga, szilált haját

Felsímogatván, né! hogy okoskodik,

És cirkalommal mérsekéli

A tüzes ütközetek piaccát.

Ott kardra termett újjait egy huszár

A messzelátó csőhöz egyengeti;

Itt egy erős hajdú az ország

Rajzolatin figyelemmel andalg.

Mit szóltok erről, hétmogorok? ti, kik

Tátur havassán tábori abroszok

S nézőcsövek nélkűl jövétek

E Kanaán mezejére győzni?

Azon igyekszik Festeticsünk, hogy e

Kartács-világban hív unokáitok

Ésszel s okossággal tanúlják

Őrzeni érdemitek jutalmát,

Mely érte hullott véreitek miatt

Zsengés. Ma már a táborokat befűlt

Szobákba intézik csatának,

S penna után viszik ütközetre,

Kiknek nyeregből szabta ki rendjeket

Az üstökös Kund, a bajuszos Gyula.

Most líneán lövik rakásra,

Kit buzogánnyal ütétek agyba.

Hiába vinnéd, rettenetes Botond!

Mennykőcsapású bárdodat a mai

Bizáncium várához, annak

Rézbe borúlt kapuját bevágni:

Egy messzelátó cső kitekintené

Szándékod, egy más cső az egész kaput,

A bárdot, a vitéz Botondot

Egyszeri percbe darabra törné.

Mindég „vitézek nemzete” volt nevünk;

E két örökség jegyzi ki még ma is:

Rettenthetetlen szív s serénység

Nagyravaló fiait Lehelnek.

De ez kevés még egy bizonyos veszélyt

S halált okádó bombi előtt; ma már

Száz dentmagyart is porba dűjtne

Holmi suhanc gyerek egy kanóccal.

Izmos leventák! hogyha reánk maradt

Kemény erőtök: megnemesíti György,

A szittya testet brittus ésszel;

S gyermekeink Vayak lehetnek.

Ő, aki földünk Pontusa habjait

Törvényre húzá, száz lehetetlenen

Tett s tesz csudát: ő mér fuvallni

Lélekerőt az inas magyarba.

Ő új Minervát ugrat elő Zeus

Szent homlokából és maga nyújt dsidát

S halálszemű égist kezébe.

Rhédey van vele és segíti.

Zengj harsogóbban, énekem! e becses

Két névre, mely, mint a Duna, élni fog,

S mint a világosság, kiterjed,

És bekerűl az egész világon.

Hanem ki lészen bárdusaink közűl

Ki a sok elmés Hunnia hadnagyit

A Léthe zsibbasztó vizétől

Trombitaszón az egekre hordja?

Méltatlan éjcsend sürgeti sok vitéz

Árpádjainkat. Félre, haszontalan

Kétségek! ím, általragyogván

Cenki napunk a homály csoportján,

A múlt s jövendő pólusit is süti.

Tud már ezentúl tenni is, írni is

Nagy dolgokat főldünk vitéze

S lantossa: Kalliopém! elég ez.

Elég! Rekedt már tárogatóm szava,

Lankadnak ingó újjaim ennyi nagy

Dícséreteknek hirdetésén,

Melyek elállt ereim tetézik.

Mátyás dicsőűlt lelke!tekints alá,

Esmérd egedből lábbadozó hazád,

A Keszthely és Cenk istenűlő

Grófjaiban magadat találd fel:

S érezd, hogy a menny kedve is egy igaz

Hérósi szívben megszaporodhatik,

Ha nemzetét s emberbarátját

Virtusiban öröködni látja.