(MELY HŐS AZ...)

Mely hős az, ki hadkirályként

A csatába ront?

Egy van, s ő az, a dicső, a

Hédervári Kont.

Jobb s delibbet és vitézbet

Nem szűlt még anya.

Bölcsejében rengeté már

Harcok angyala.

Szép sugár van két szemében,

Hajnal arcain,

Dísz nagyságos termetében,

S épség tagjain.

De mikor csatákra készűl

Vérontó keze,

Rettentő lesz termetével

Égő két szeme.

Szép ő mégis, szép ruháin

Villó fegyvere.

Szépen illik fegyveréhez

A ló termete.

Dúló szálfa van kezében,

Nagy kard oldalán.

Fenn rengő sisak fejében,

S toll ing taraján.

Mely a tenger és zavargó,

Poklot ér vize,

Mégis elment ő Lajossal,

Zászlót emele.

Fergeteg volt nagy dárdája,

Villám kardhegye,

Földrendítő tapodása,

Láng tekintete.

Mircse órjás gyermekének

Minden megbukott,

Kont maga nem, még sisakján

Tolla sem hajolt

S már kesergett nagy fiáért

Mircse vén szive.

Úgy kell, mért csufolt meg annyit,

Hulljon el feje.

A havas fehér tetővel

Áll az ég felé.

A vén Mircse ott parancsolt,

Őket üldözé.

Keskeny úton hogy haladtak,

Rájok nyilazott

Húsz legénnyel, lőtt maga is,

És kiáltozott.

Rézpaizzsal elborítván

Hős Kont homlokát

Ment s megállt a szirt fokánál,

S elvárá baját.

Ott hogy a mélységre döntsék,

Rárohantanak,

Ő vas hegyre vette őket,

S mind lehulltanak.

A Király csodálva nézi,

És örűl szive.

Mircse sír, fut, és ordítoz,

Hegy völgy zeng bele.

Mely vitéz az, aki ott áll

A gyász szék előtt?

Ki kötötte meg karját, a

Dárdaemelőt?

O kegyelmezz, oh ne hagyd el,

Isten és Király,

Kont az, tedd, ne rontsa őt el

Méltatlan halál.