Mélyebb óra

Múzsámnak hiszlek, kis tavaszi árnyék,

és leborulva meggyónok Neked

és úgy nézek Rád, mintha messzi járnék.

Tépjük az utált kacajt szerteszét,

mert mindig meghoz egy-egy mélyebb óra

vidám mesére szomorú mesét.

Tudod, kérkedni Bábellel akartam,

felhőkbe tűzni, égbe vágni tornyot –

Estig fölraktam, – reggel összeomlott.

Vakultan néztem a Napot, merőn

kezembe zengő harsonát ragadtam

és furulyázni sincsen már erőm.

Hittem, hogy büszke, ritka csillogásom

végigseper az éjszakai kerten,

s ablakomból a gyertyát is levertem.

Világhódító széles álmaimból

nem hull szivemre semmi, semmi más:

asztalra-hullás, sirva-vigadás.

Nagyot akartam, haj, – semmit se tettem,

s minden mentségem bolond, buta kérdés:

Hát tudom én, hogy beborul felettem?

Hajnalból alkony, aranyból hamu,

tizenkilenc év dérmegverte csokra...

Ha Neked adom, nem mégy vele sokra.

Kicsikém, most már semmit se nyerek,

nem leszek soha szép, titáni lélek,

csak egy elfáradt, agyonsírt gyerek.

Átkozva mellemet se verdesem,

csak melléd hullva, szürke rímruhában,

elpanaszolom, lágyan, csendesen.

Kiöntök Néked minden bánatot

s vigasztalásul, úgy-e, – lázas főmet

jó hűvös kézzel megsimogatod?