Memento mori

Siralomnak gyászvölgyében,

Ahol örök a bú s panasz,

Zokog a szél, sír a felhő:

Emlékezzél rá, hogy meghalsz!

Por és hamu, pillanatmű,

Kicsiny és nagy, jámbor és gaz,

Ember, büszke, kicsinyhitű:

Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

Itten ez árnyékvilágban

Nem tudva, mi való, igaz,

E homályos álomlétben

Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

Bölcs, ki élted titkát kérded

Az égtől, s néma, siket az;

Csak a hulló csillag felel:

Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

Hiuság, hír s dicsvágy rabja,

Nézz tükörbe, ott a válasz

Hamvval írva homlokodra:

Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

Kit sulyos bűn tudata üld,

Kit erényed nem jutalmaz,

Kit fény vakít, szenny aljasít:

Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

Ki nem bírod a fájdalmat,

Olyan szívet szaggató az:

A kétségbeesés szélén

Jusson eszedbe, hogy meghalsz.

Fásult, kinek fáj az idő,

Mert számára nincsen vigasz,

Ki az élettől félsz, rémülsz:

Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

Bölcs teremtő káromlója,

Ki minden jót földön tagadsz,

Borulj térdre: hálát adva

Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

E hazug, csalárd világon,

Hol ami nem bárgyu, ravasz,

Minden egyéb bizonytalan:

Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

Hol nem lehetsz tökéletes,

Mert aki nem gyarló, szörny az,

S az ember hibával ember:

Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

Világtalan börtön mélyén,

Ahol élve meg nem viradsz:

Egyedül, csöndben, sötétben,

Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

Agyvelő, mely kínban őrjöngsz,

Szív, mely remegsz, hogy megszakadsz,

Nyomorék, porban fetrengő:

Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

Égnek eltévedt árvája,

Ember, gyarló, gonosz, igaz:

E mostoha rideg földön

Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

Ifjuság, szépség, dicsőség;

Csalódás, vész, átok s panasz;

Földi végzet, hamis játék!:

Emlékezzél rá, hogy meghalsz.

Oh nehéz, rút, álnok e lét!

A halál, ez egy jó s igaz;

Mennyország, öröklét, minden!

Emlékezzél rá, hogy meghalsz!