Méné, tekel...

Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt:

Versben mondom, hogy jobban megjegyezd.

Szívedbevésem és füledberágom:

Rossz volt embernek lenned a világon,

E korban, melynek mérlege hamis,

S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.

Délben az ember megkisértetett,

Az éjben sírtak a kisértetek.

Siratták Krisztus gyötrelmes keresztjét,

De a gyilkost megint hősnek nevezték.

A férfi vért ivott s a nő velőt,

Künt a költő bőgött a bolt előtt.

Halottra adtak selymet és brokátot,

Az élő rongyos volt és vért okádott.

Virággal hintették a síri vermet,

Az élő künt a hó alatt didergett.

Hangos szóval esküdtek a koporsón,

Az élő halkan jajgatott a borsón.

Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva,

Az aggok hallgatták, gyáván sunyítva,

De szembeköpte mesterét a hitvány

Piszkos rüpők, a szemtelen tanitvány.

Hajók rohantak égő tűzveszélyben,

A ringyók cifra rongya szállt a szélben,

De a legszebb és a legékesebb

Szemétdombon rohadt el, mint az eb.

Most hát kezem tördelve, sírva kérlek,

Vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg.

Tedd most szívedbe és füledbe el -

Az értelmét majd megtudod, ha kell.

MÉNÉ, TEKEL - ha érted, vagy nem érted,

Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.

Egykoron sötétben elmondott dalom,

Mint lángírás, világít a falon.

Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,

De élni fognak, hogyha én nem élek

S lesznek, ha nem leszek.