MENEDÉK-KŐ.

Szepesben, Lőcséhez közel,

Erdőborított hegytetőn,

Ó zárda pusztult omladéka áll;

A régi templom- és cellákban

Sugár, magas fenyvek növének immár;

Mohos, halottas omladékra

Ifjan tenyésző zöld élet borúl.

Midőn honunkra rontva a tatár,

Határiban gyilkolt és égetett:

Vidéke rémült lakóinak

E rejtett zárda nyujta menhelyet,

S innen vevé nevét.

Idő s viszály később lerombolá,

És már csak tornya állt,

Repedt tornyában kis harang.

Csengő szavú, de néma régen.

E kis harang felől szól a rege,

Távol harangszó csendes éjszakán,

Emlékezetnek holdsugárinál.

Két helység versenygett egymással,

A zárda tornyának harangján,

Egyszersmind a határ felett;

És így kiálta mindenik fél:

Mienk a kis harang, mienk!

Kiknek határán a vén zárda áll;

Ha vér foly is, de másé nem leend!

E kincset, a szentelt harangot,

Ha engednők, megverne Isten is;

Mienk a kis harang, mienk!

És lőn zavar, s lőn nagy huzalkodás.

Majd mind a két fél egy napon

Kijött a helyre, hol a zárda állt,

Hogy elvinné igaz tulajdonát,

A kis harangot, s lenne nyert pöre.

Elől jövének ősz szakálú

Kegyes atyák, és istenes papok;

Füstölgő tömjént és szentelt vizet

Hozván magokkal a tetőre.

Majd a tanács jött ünnepélyesen,

A templom szentelt lobogóival;

S nyomában a nép, tarka sokaság,

Mint bulcsu-járáskor szokott, jöve.

Jóval korábban jött egyik csapat.

Imádkozván a nép, és a papok

Végezvén szertartási tisztöket:

Levették a harangot a toronyból;

Láncot huzván fülébe, hat tulok,

Melyet befogtak, el nem birta azt,

Pedig kicsiny s könnyű volt a harang.

Hoztak tizenkettőt, de hasztalan!

Huszonnégyet fogának most belé,

S nem birta még csak megmozditni sem.

És félreálltak a jelenlevők,

Csudálkozás és félelem között.

És most a másik helység népe jött.

Imádkozván a nép, és a papok

Végezvén szertartási tisztöket:

Csupán két ifju, gyenge tulkot

Fogának a csudás harang elé,

És könnyen elvivé a két tulok,

Melyet csak ímént huszonnégy se birt.

A nép pedig legottan térdre hullt,

Hivő lélekkel mondván: ez csuda!

És benne, az igazságot mutatja

Mindentudó Istennek újja,

A kis harang, és a határ felett!

És megnyugodva oszlott szét a nép,

Áldván az Istent, hívén a csudát.

A kis harang, mely néma volt soká,

Imára hivja fel, csengő szavával,

- Mely hajdanában elnyeré: -

A kis falucska jámbor híveit;

Csengő szavában szól az ó rege,

Távol harangszó csendes éjszakán,

Emlékezetnek holdsugárinál.