Menetszázad

By Gyula Juhász

A lámpáktól világos gesztenyefák sorában

Víg marsot dübörögve indulnak mind előre.

(Anyák, édesanyák nézik őket az árnyban.)

S ők mennek győzelemre és mennek temetőbe.

A hátukon a zsákjuk, a szívükben a fájás,

Az ajkukon a nóta, szilajon égbe csengő,

Fölöttük leng a zászló, lelkükben fáj a válás

S az anyák arca gyászos s tekintete esengő.

A vihar viszi őket, a jó, öreg fiúkat,

A vihar viszi őket, mely szerte a világon

Most ráz dús palotákat, most tép borús odúkat

S az ember, ó az ember, sárgult levél az ágon.

A vihar viszi őket. Csákójukon virágok.

(Ó életem virága: hervadt reménytelenség.)

A zászló már lobog, már a szelekbe szállong

S a város holdas éje elmúlik, mint egy emlék.

Ha ismerőst találok e férfi-rengetegben,

E névtelen seregben, szívem úgy földobog:

Érzem: testvér velük, bajtárs velük a lelkem,

Veszélybe indulók, halálba marsolók!