Ó, MENNYI FÉNY!...

Ó, mennyi fény! Ó, milyen élet!

Nem is a földön, mennyben élek.

Nyárdéli álom. Csupa pompa.

Nincs semmi árnyék, semmi csorba

A színpazar, a forró képen.

Megállt a nap. A boldog égen

Nincs semmi folt, nincs semmi felhő.

Lent ébren álmodik az erdő,

Leveli altatót zizegnek,

A valónál is édesebbet,

Nem tudva, hogy azt, amit átél,

Nem adná álomlátomásér.

Oly dús e csönd! Eleven álom

Rezeg a lombokon, füszálon,

És álomnyüzsgés, álomélet

Pezsdíti föl az erdőt, rétet.

Kitörve kéjes lihegésbe

Izzik az élet dús egésze.

A föld piheg. Virányin áttör

Lehellete s az égbe száll föl;

Fölissza nap, kit szomja éget,

Az élves, langyos páraléget.

És aki ezt az álmot látja,

Elmerül édes andalgásba.

Hisz én vagyok ez álomlátó,

Az ébrenalvó, alvajáró!

Az erdő titkait bejárom,

S mellettem jár merengve párom,

A főalak a ragyogó keretben,

Az álmatag, szelíd szemekben

Ringatva ezt az álomképet,

Áhítva hajt előtte térdet

A csókraszomjas álomlátó,

Már itt a földön mennybejáró.

Ó, mennyi szín! Ó, milyen pompa!

Itt élek én e regehonba.

S ha jő az Est, a bíbor Alkony,

Ott csügg az ajk a szomjas ajkon,

A szem az égen, ég a szemben

Verődik vissza mindig teljesebben.

A szív az égben, ég a szívben;

Összhangban élnek: mély való a színben,

És ragyogó szín a dicső valóban.

De már a nagy világtűz elhalóban,

Már fénye reszket, egyre sápad,

Rejtelmes vágyban most a tárgyak

Kinőnek önmagukból, és kinyújtják

Kiki merészen hosszu szellemujját;

A léttel összefoly a nemlét,

Nem érezik már vasfegyelmét

Annak, ki ősjogon uralja őket,

A lázongókat, versengőket;

A ragyogó, de éles törvényt,

Dicső szükséglet, fényes önkényt.

Arany kezedből, nagy Világló,

Kihull a hadvezéri zászló!

Kilépnek önmagukból s messze járnak

Rejtelmes árnyak, fekete szárnyak.

De mi követjük, csak mi látjuk,

Csak mi szeretjük és imádjuk

Az ünneparcút, koszorúsat,

A jót, a haldokolva dúsat,

A lélekosztó ragyogó Bált,

Ki homlokunkon hagyta csókját.

Ó, boldog Est! Ó, édes árnyak!

Ó, csöndes üdv! Ó, méla vágyak!

S ha jő az Éj, ó, mennyi csillag!

De fényükön túl szeme villog,

S világukon már jóval innen

Őt ringatom ölemben itten,

Őt ringatom, a fényes asszonyt,

Ki rám talált, hogy dalt fakasszon

A lebüvölt, a néma ajkon, -

S most ezt a nőt ölembe tartom!

Dalok fakadnak hő szivemből

A boldogságról, szerelemről.

És ennyi fénynek hallatára

Kigyúl az ég sötét határa;

A büszke csillagok remegnek

Hírére ennyi szerelemnek.

Megszűn az Éj is álmodozni;

Pirulva fogy, mert túlfokozni

Szemléli álmit ily valóra.

Fölhangzik ekkor: Virradóra!

Ó, milyen álom! Égi szender!

A fényhomályban mennyi inger!

S ha jő a Reg, ha újra virrad,

A kert, a rét most csupa illat.

Zöldebb a lomb, rózsább a rózsa,

Megszépült minden tegnap óta,

Mikéntha e percben születnék,

Mintha nem volna múlt, se emlék,

Mely önmagát, vesztét siratja,

E perc most önmagának atyja!

Egészen új világba lépünk,

Újjászülettünk, újra élünk,

Elsőszülötti egy dicső anyának,

Nemzetti napszerelmi vágynak.

Nem kert ez itt, ez itt az éden!

Most látom én, csak mostan érzem!

Hívó hang hí, követni édes,

És lejtve mostan, zengve lépdes

Felém a legszebb, legjobb angyal,

Most kel a Nap, ez itt a Hajnal!

Ó, mennyi fény! Ó, milyen élet!

Nem is a földön, mennyben élek.