Mentsvár

Ha nézem a világi rendet,

Éltem során ha elmerengek,

És annyi bánat, búbaj ellen

Fellázadok rendült hitemben:

Óh, természet, benned találom

Vergődve is megnyúgovásom’!

Hozzád térek, szülő anyámhoz,

Ki elcsitít, vigasztalást hoz.

Virágos föld, s te nap az égen,

Hitvány panaszkodás ne érjen!

Ha nincs jó dolgom a világon,

Mit jajgasson parányiságom!

Egy szív tusája annyi néked.

Mint hogyha egy rügyet letépek;

Vagy mintha a tavaszba’ járva,

Rálépek egy futó bogárra.

Csak búborék, mi más az élet!

Az ember nem több mint a féreg.

Örömem, üdvem, jajgatásom

Egy percznyi lét, az is csak álom.

Mit sírjak, hogy csalódva éltem!

Az élet hánynak most is éden!

S ha ifjuságom hervadó is:

Fajomban egyre folytatódik.

Hitem, mentsváram te maradj, te!

Öledbe, természet, fogadj be,

S ragyogva nézz rám kék egeddel,

Ha por leszek, többé nem ember.

Mig érzem melegét napodnak,

Lelkem leheddel összeolvad.

S ha majdan a sir hantja föd bé:

Részed maradok mindörökké!