Mérgek litániája

Mind szeretem. A titkos zűrzavarban

csendben susognak hozzám, mint a sír.

Oly egyszerűen, gazdagon, ragyogva,

akár a gyémánt, a rubin s zafir.

Az ópium volt első ideálom,

az álom, az én altató arám,

csak rám lehell és az enyém, mi drága,

enyém lesz Kína, Tibet és Japán.

Lihegve néztem ódon patikában

az atropin megcsillanó levét.

Bús kedvesünk szemébe álmokat lop,

s sötét szeme az éjnél feketébb.

Szeretem a tápláló s gyilkos arzént,

mert vézna arcunk tőle gömbölyül,

és éltető rózsás lehelletére

az élet és a halál leng körül.

Fejfájasztó homályos délutánon

az antipyrin-hez esedezünk.

Egy perc s fejünk a semmiségbe törpül,

és óriási lesz pici kezünk.

A koffein komoly, nyugodt barátunk,

mélységek kútja, bölcsek itala.

A veronál vén gyermekek dadája,

a morfium az örök éjszaka.

A nikotin zavart füstfellegében

keleti lázak fátyola remeg.

Az alkohol gyógyítja életünket,

ezt a fekélyes, óriás-sebet.

Hogy integetnek, hívnak és üzennek,

ha bánatoktól bong a beteg éj:

az éjjeliszekrényünkön alusznak,

és hallgatásuk is zokog, zenél.

Simák, szelídek s szörnyű gyilkosok mind,

olyan kicsik és mégis oly nagyok.

Oly mozdulatlanok. S faló ölükben

egy túlvilági lángvihar ragyog.

Mind szeretem. És ők is mind szeretnek.

Komor nevük imába foglalom.

Rettegve, félve rejtem el a titkuk,

mint átkomat és örök bánatom.