„Mért hallgatott el Végvári?”

Elhallgatott: elmult a pillanat

Melyben - a mélyből - hangja felszakadt.

A nagy Perc hulláma továbbfutott,

Akkor az Idővel találkozott.

Kihúnyt a máglya. És jól tudta ő:

Az a tűz újból nem törhet elő.

Elhallgatott, - mert visszás valami:

Daltalan szívvel tovább dallani.

Elhallgatott, mert új parancsok jöttek,

Új rendelése az otthoni rögnek.

Elhallgatott s a röghöz visszatért,

Mint földmíves, - a harc ha véget ért.

A sors kiáltott: válasszatok hát:

A szülőföldet-e, vagy a hazát?

Ő túl régi s mai határokon:

Zászlót bontott egy magyar csillagon.

Hisz abban, ami örökkévaló,

Fegyverrel, csellel ki nem irtható.

Abban, mi bennünk oly magyar s oly mély,

Hogy idegen kéz odáig nem ér.

Nem a mi dolgunk igazságot tenni,

A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.

Elhallgatott, - mert vad tusák közül

Immáron Istenéhez menekül.

Vele köt este-reggel új kötést.

És rábízza az igazságtevést.