MERT MÁSOKÉRT CSATÁZTAM

Tervek fogytán, hitek apadtán,

Mikor immár hamut se hintek

S nem kezdhetek már új »megint«-et

Kínszenvedő utamnak végén

Keresgélőn visszatekintek:

Óh, multam, adj egy szalmaszálat.

Készül az ár halott fejemre.

S az Élet, hajh, komoly ajándék,

Adja hozzánk áldott aránkként

A házasító nagy Természet.

Volt-e bennem legalább szándék

Áldottan hagyni az arámat?

Akartam-e szent indulatban

Feledni magam kis személyét,

Hogy majdanta boldogan éljék

Életüket jövendő mások?

Akartam-e a titkok mélyét,

Hogy önmagamnak fittyet-hányjak?

Látom magam ifjú csatákban,

Amelyekben én voltam minden,

Forró, bolond, bő ereimben

Vérem csupán magamért tombolt,

Mint egy földi, kárhozó Isten,

Úgy vívtam a hiú csatákat.

S látom magam magam tagadva,

Eldobva minden hiuságot,

Fehér lovagként mint csatázok

Meg se született milliókért,

Voltam nem ismert, megalázott,

De a lelkem ujjongva vágtat.

Óh, Élet, én nem csaltalak meg,

Nem csaltalak meg mégsem, mégsem,

Volt száz termékeny szívverésem

S nem faragott versek és képek,

De néhakori fehérségem

Mondnak vétót majd a nagy árnak.

Hogy nem hittek szavamnak, még jobb,

Mert így fehérebb minden tettem,

Mert így gyönyörűbben szerettem:

Tudtam azoknak szépen adni,

Akiktől önzőn mitse vettem:

Éltem, mert néha éltem - másnak.