(MÉRT NEVEZEL...)

Mért nevezel, már most mondd meg, változni tudónak,

Nemde okult az most, oktalan aki vala.

És ez a kétszinüség van bennem, melyre felindúlt

Bosszúló verssel gyúladozó kebeled.

Nemde talám koszorúd méltatlan elragadóját

Üldözöd, s igy szánod aljasodásod okát?

Vagy tám más okból indúltál ellenem álnok -

Szívű! s nem mertél szembe kijönni velem.

Visszavonó kétszínü vagyok: habozólag okádtad

Rám feddő szavaid, illenek, ámde reád.

Mert egyedűl dícsérni lehet, aki érdemes arra

És legyalázni, kinek tettei arra valók.

E vétkem szemeidbe miként tűnt? álmodozál tám,

Ezt amidőn rútúl ám igazitni meréd.

Hogyha pedig mostan megelőzöl, s nyert koszorúmtól

Én elesek, halljad erre miként felelek:

Amely mostoha sors csuffá tett, és lealázott,

Majd valahára viszont, még ugyanaz felemel.

Légyen elég már végre neked ezt hallani tőlem:

Ily alacsonsággal, hogy Te ne szólj ezután.

Rút cudar az s csapodár lélek aki inti barátját

Forró mérgébűl, s rontja, gyalázza nevét.

Oly vad vélekedés mellett mérgedben epedjen

Búsongó szíved, mást gyakoroljon eszed.