MESE A RÓZSABIMBÓRUL

By Mihály Vörösmarty

„Nyílj ki, nyílj ki, rózsabimbó,

Nincsen már tél, elment a hó:

Nyílj ki rózsaszál.

Szíjak csókot ajkaidról,

Részegüljek illatodtól:

Érjen bár halál.

Egy parányi perc az éltem,

És ha nálad kéjben éltem,

Kurta vígaság:

Meghalok nagy örömemben,

Meg, ha nem szeretsz, keservben:

Nyílj ki szép virág.”

„Csak élj, te csapodár;

Ismerlek rosz madár.

Nem vagy te pinty, nem vagy te cinke,

Bár könnyü vagy s nagyon picinke.

Te mézes mázos lepke vagy,

És hitszegésid híre szörnyü nagy.

Arannyal hintvék szárnyaid,

De alattok nincs egy szikra hit.

Virágról elreppensz virágra,

S maradnak tőled árvaságra.

Megnyílnom nem szabad neked:

Vidd el tovább csalárd szerelmedet.”

Igy szólt a lepke és a rózsaszál

Egy kis patak zengő hulláminál.

S hogy zöldült a haraszt,

Szomjúzván a tavaszt,

Kijött a méh:

Elnézdelé

Hol van virág, hol van levél,

S leszállt a naptól enyhe dél.

És minden oly derűlt vala

Az új napon;

Döngött a kisded méh dala

Lassúdadon.

Üdvözle fűt, fát, réteket,

Minden határt,

S a lég örömben reszketett

Amerre járt.

„Mi lény? mi hang?

Mi lassú szózat reszket át a légen,

Oly andalító, oly tünékeny?

Ki az, ki itt barang?

Ellenség, jó barát vagy-e?

Reszkessek-e? örűljek-e?”

Leszállt a méh

Egy ág fölé,

A rózsabimbó ellenébe;

Megringatá magát a kis galyon,

Kiváncsian hajlott elébe

S így szólt kisértő hangokon:

„Kis virágom, szép virágom rózsaszál,

Mit vétettem, hogy előlem elbuvál?

És itt hagysz a szép tavaszban

Kínos-egyedűl,

Éhen, szomjan, fáradottan,

Szeretetlenűl!

Oh nyílj ki gyenge rózsa,

Nyisd meg szűz kebledet,

Bocsásd a szomjuzóra

Mézes lehelleted.

Ha mézedet csak egyszer ízelhetném,

Illatba szálló lelked érinthetném,

Éltemben szomjuságot

Többé nem érzenék;

Mézeddel egy világot

Megédesítenék.”

„Ah kicsi méh,

Oly szomju s éh

S oly fáradott vagy

És még szerelmes is,

Hogy szinte lelked elhagy,

Te kis hamis.

Ez ám csak a keserves ének!

Oly éhen lenni,

Úgy szeretni,

Ez már csak sok baj egy legénynek.

Jer méhikém, enyhűlj e harmaton,

Mely itt remeg koránzöld ágamon.

Az ég adá, a nap nem vette el,

Neked hagyók, hogy szomjad oltsa el.

De mézet, méhikém, nem adhatok;

Sem keblet én neked nem nyithatok:

Feldúlnád mézért keblemet,

S hervadni hagynál engemet.”

Ivott a méh

S megrészegűlt

A harmat szellemétől.

Nem tűrheté,

Hogy így megszégyenűlt

A rózsa kellemétől.

Féltés, harag gyújták föl szellemét,

És hallatott ily rémítő beszéd:

„Várj, meglakolsz még, csalfa, dölyfödért;

Bátor szivünk ily játékhoz nem ért.

Piros vagy most, te kis kacérkodó:

Ijedtedben halvány léssz, mint a hó.

Ezren fogunk megvíni kebleden;

Ha kéjt nem enged, temetőnk legyen.”

És a méh távozék,

Mérgében sírva tört a légen át.

Megismerék

Hangjának erejétől,

Mely jött szivének belsejéből,

A méznek és gyiloknak bogarát.

Kitért előle légy - és lepke had,

S amerre szállt, a pók is megszaladt;

De reszketett a rózsa kebele,

Vad borzadással s rémséggel tele.

S szellőt küldött az ég;

Szelíd nyomán tündéri zaj

Emelkedék,

Mint egy sohaj,

Melyet sohajtott kéj és fájdalom,

Kebel, mit édes kínnak terhe nyom.

És e sohajban vágy volt és remény,

Mit kötve tartnak balsors, vagy erény,

És e sohajban rejtezett vihar,

Mit évek árnya még most eltakar:

Vak szenvedélyharc, mely sírhoz vezet,

Vagy elvesz észt, szivet, becsűletet.

De e vihar megengesztelve lőn

Könytől s imától, melyet anya tőn,

Ki síron túl kiterjesztvén kezét,

Megáldja élő árva gyermekét.

És e szellő, bár vésznek magva volt,

Mint egy sohajba fojtott súgalom,

A rózsaszál körűl hőn összefolyt

S elaltatá varázsos hangokon.

A rózsa mély szenderbe költözött,

És mondhatatlan édes álma jött,

Édesb a mennynél, tisztább mint a kéj

S a szerelem, bár ennek titka mély.

„Csak szenderedjél gyönge kis virág,

Neked még durva, zordon e világ;

Kifejlenél, a dér megsértene,

Idő előtt hervadnod kellene.

Csak szenderegj, míg egy szebb kikelet

Elűzi végkép a bántó telet.

Midőn a napnak engedend a föld;

És áthevűl és lészen ifju, zöld.

Midőn előjön a kis csalogány,

S édes dalától fölzeng a magány.

Ébredj te is, ha meghallandod azt,

S egész kebellel szídd be a tavaszt.”