Mese, mese, mátka...

A fűz a vízen áthajolt.

Szép zöldhajú, szűz mátka volt,

vállán veréb ült, néha tíz.

Alant suhant, rohant a víz,

mint egy bolondos, bő regény,

hűtlen, makrancos vőlegény.

A felhő könnyű, ritka volt,

s az ég sötétkék tintafolt,

és csók a szél, mely átoson

a füstbe süppedt városon.

És akkor lopva jöttem én

a nyári lanka szőnyegén –

de sarkantyúm volt, rézveret,

az pengett s minden észrevett.

Egyszerre metsző lett a szél,

mint a süvöltő, fent acél,

az ég szuroksötétre vált,

a fűz letört, a víz megállt...