MESÉT MONDOK

Ott künn hüvös van kikeletkor,

Szivünkben tavasz, szerelem.

Ott reszket a korán nyílt virág,

Itt elhalt már a gyötrelem.

Még nem oly régen nyári napnak

Lángjától sem hevült szivünk,

Most csodás meleg fűzi egybe:

Tavasz van, remélünk s hiszünk!

Künn hűs szellő tép le virágot,

Jer! hajtsd vállamra kis fejed.

Télről regél a kósza szellő,

Mesét mondok én is neked.

Sivár életről, hosszu télről,

Enyészetről beszél regém...

De ne reszkess hát, drága kincsem:

Tavasszal, csókkal végzem én!

...Bohó gyermek volt; álmodozva,

Vágyón kezdé az életet,

Szivében vágyak lángja égett...

- Róla mesélek most neked.

Ha láttad volna, mint ölelte

Karjával a világot át,

Megszántad vón’ szegény rajongót,

Ki semmiért mindent od’ád!

Mindent! Hiszen szivének kincse

Volt gazdagsága, mindene!

Dobogott, vágyott, égett e szív,

Százhangu dallal volt tele.

Óh! de a dal elhangzott árván,

A vágy sóhaj lett nemsoká:

Szeretet szárnyán merre szálljon?

Nincsen rokonszív, nincs hová!

S eljött a tél. Didergő lelke

Úgy reszketett, mint kis madár,

Melynek lehullott pelyhes fészke,

Ha elhervadt az enyhe nyár.

Ajkán elhalt már rég’ az ének,

Reménye eltünt, el... tova...

S ha visszaszállt egy pillanatra,

Egy sejtés űzte el: soha!

Tovább bolyongott fázva, némán,

Nem ejtett ajka egy panaszt,

De bánat ült a sápadt arcon,

Ki látta meg? Ki látta azt!

Egy szép leány volt. Olyan lágyan,

Epedve kérdé bánatát...

Egy fénysugár tört át az éjen:

Van még a földön jó barát?!

Van még. Az ifju hitte, hogy van.

Szive megnyílt. Ajkán a dal

Felcsendült ismét; forró vágyba

Olvadt belé a bús sohaj.

A sebzett szív újult reménye

Általragyogta új dalát:

Vihar után a nap pazarlóbb,

Ragyogva szórja sugarát...

Délibáb volt a lány szerelme,

Mely kopár pusztát szánva-szán,

Csalóka fényét önti rája,

Hogy így enyhítsen bánatán.

Elszáll, midőn a nap is tűnik,

Ha közeleg az éjszaka,

- Elszállt a lány, elűzte tőle

Az élet egy kis vihara.

Szegény fiú! Nem sírt. Miért is?

A sors kegyetlen zsarnokunk,

Haragja akkor sújt le mindig,

Amikor boldogok vagyunk.

Amikor szerelmet sovárgunk,

Egy csontváz karja nyúl felénk...

... Ez a sorsunk... De te miért sírsz,

Édes szerelmem? Fáj mesém?

Ne sírj, ne sírj! Nem mondom tovább,

Ölelő karod fogjon át.

Ajkad zárja mesélő ajkam,

Mely a te csókodért sovárg.

Ujjá teremt, égig emel föl,

Felejtet mindent ez a csók...

E csók az én bús mesém vége

S lehet-e vég, mely csattanóbb?