MESSZIRŐL.

Piros hajnalban volt utnak indulásom,

Busan tekinték át a szük völgynyiláson,

Hol a leány lakik;

Érzé-e, hogy lelkem a hajnalszellőben

Elszállott álmaig?

Égő hajnalcsillag tündöklött keleten,

Jól ösmerem én azt: szerelem, szerelem,

Az a te csillagod!

Mért, hogy fényét egynek boldogságra, másnak

Búra ragyogtatod?

Oh lányka! öröme s kinja gondjaimnak,

Szemed hajnalcsillag, de est-hajnalcsillag;

S fájdalom; az nekem

Nem hogy feljebb jönne, de mindig lejebb száll,

Végtére lemegyen.

Lemegyen, lemegyen..., s rám borúl az éjjel,

Arra az ösvényre engem ki vezérel,

Melyen a családi

Nyugodalmas élet boldog tartományát

Fel lehet találni?

Mert oda vágyom én, mert szüntelen ott van

Ohajtozó lelkem édes gondolatban...

S csupán csak véle lész,

Azzal a mosolygó, kedves kis leánnyal

E nyájas kép egész.

Szeret a repeső madár járni fennen,

Magas fák tetején, magas fellegekben,

De végeztére csak

Alá száll a földre, és fészket alacsony

Bokor csendébe rak.

Oh, én is magasan jártam! Isten néki,

Fényes álmaimnak szappan-buboréki

Hadd semmisüljenek!

Nem sajnálom őket, csak értök cserében

Nyugodalmat vegyek!

S hol szívemnek e szép álma tán teljesül:

Szülőföldem felé tekintek messzirül,

S el-elgondolkodom:

Ha látlak meg ujra, kit oly rég hagytam el,

Piros szép hajnalom!

Mert a boldogság csak ugy lesz teljes nekem,

Ha azzal szüntelen együtt képzelhetem

A kedves szép hazát;

Jó szomszédok között, csendes faluhelyen...

Ott lehet csak boldog a békés kis család!