Meunier

Mester, szíved, mely mély volt, mint a tárnák,

Melyek arany- s szén-kincsüket kitárják,

Mester, szíved, mely ős tüzekben égett

S aranyba vonta e tarolt vidéket,

Mit érezett, mikor az égi lázban,

- Amelyben annyi gyönyör s annyi gyász van -

Egy-egy titáni, bús munkást kiformált

És minden vergődésből egy szobor vált?

Nem fájt-e széppé tenni annyi rútat,

- Mert rút a munka, bármit is hazudnak! -

Mester, nem fájt-e, hogy ez alkotás mind,

Amely a művész bús díszére válik,

Hogy ennyi fény, csönd, ennyi forma, álom,

Csak meddő győzelem kínon, homályon,

Hogy amíg lelked fényt vet annyi árnyra:

Sötét marad a bánat és a bánya!